Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Irrepressibles @ Budapest, Trafó, 2010. 03. 06.
Kár lenne most azon siránkozni, hogy Magyarországon sajnos eseményszámba megy, ha egy „tényleg jó” zenekar véletlenül akkor lép fel nálunk, amikor az éppen a könnyűzenei szaksajtó elemző rotációjának alanya. Az Irrepressibles lemeze, a Mirror Mirror – melyről nemrég itt a Lángoló Gitárokon is írtunk – az év elején jelent meg, és nemcsak mi, hanem számos külföldi orgánum is elismerő szavakkal méltatta. Hogy a csapatot, mégis akkor sodorta hazánkba a szél, amikor pont aktuális, az mindannyiunk óriási szerencséje.
Az Irrepressibles épp jókor – amikor már kezdett borzasztó fárasztóvá válni a fészkelődő sznob közönség üres süketelése – valamivel fél kilenc után kezdte el a Light & Shadow Spectacle című műsorát. A teátrális jelleg miatt a látvány létfontosságú szerepet kapott. A színpad fölött tíz dundi villanykörte lógott. A rendelkezésre álló tér négy szegletében pedig hat darab álló neoncsövet helyeztek el. Ezek pislákolása felelt a fények játékáért. A lemezcímre való egyértelmű utalást négy hatalmas tükörelem jelezte, melyek tovább bolondították – mi több! – egészen zsúfolttá tették az összképet. A pódium közepén helyet foglaló szürkés árnyalatú, mégis áttetsző paraván mögött tűnt fel először az énekes-gitáros Jamie McDermott homályos alakja, majd a kezdő blokkot követően innen libegett elő a színpad elülső felébe. Mind a tíz tag látványa magáért beszélt: figyelemreméltó ruhaköltemények, merész maszkok és őrült frizurák jellemezték valamennyiüket. A koreográfiájuk nem bizonyult túl komplikáltnak, mégis roppant kellemes volt a szemnek. Csak annyival egészítette ki a zenét, amennyivel nem vonta el a figyelmet róla. A két tényező ezáltal tökéletesen felerősítette egymást.
Az együttes jóformán végig riasztóan fegyelmezett módon viselkedett. Mind a mozgás, mind a hangszereken való játék tekintetében. És ha jobban belegondolunk, egy ilyen monumentális produkció esetében nincs is helye semmiféle fölösleges pöcsölésnek. A gördülékeny előadás következtében az amúgy is csodálatos dalok szédületes erejűvé változva taglózták le a nézőket. Most tűnt csak fel igazán, hogy milyen erős cicanyávogás-hatása van az Irrepressibles világának. Ez az albumot hallgatva nem nagyon észre vehető, kizárólag élőben szúrhat, ez esetben nem szemet, hanem fület. A koncert pedig csak pezsgett, lebilincselő vonzerejének képtelenség volt ellenállni. A közönség soraiban ülők nem is győzték tapssal honorálni az audiális és a vizuális élmény káprázatos együttesét. A többség számára bizonyára nyilvánvaló volt, hogy valami egészen rendkívüli esemény szem-és fültanúja lehet. Az az impresszió pedig, amely során egy közel hibátlan lemez minden pompájával a szemünk láttára elevenedik meg, tényleg semmihez sem fogható. Valószínűleg az év legerősebb koncertjét láthattuk azon az estén.
(Fotók: Nagy Dávid)
