Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The National – High Violet
(4AD)
Immáron az ötödik albumát jelenteti meg a brooklyni The National zenekar. A csapat több mint tízéves fennállása során olyan kiváló lemezeket tett le az asztalra, mint például a 2005-ös Alligator vagy épp az azt követő, 2007-ben kiadott, Boxer. Három év elteltével most itt a legújabb hangzóanyag, melynek címe High Violet.
A National egyik legfontosabb tulajdonsága továbbra is az, hogy olyan rendkívüli érettséget sugároz magából, amilyet a popzene keretein belül csak aránylag kevesen képesek kiforrott dalokba önteni. Ehhez olyan kesernyés szájíz társul, amiért – kellő intelligencia birtokában – kizárólag rajongani lehet. Nem feltétlenül szomorúság ez, sokkal inkább valami középkorú reményvesztettség. Egy bizonyos kor után már nem igazán élhet az ember hiteles rock’n’roll életformát. A National nem is szeretne. Zenéjével azt a tetszetősen borostás, harmincas éveiben járó pacákot testesíti meg, amelyiket teljes joggal illethetünk az Érzékeny Férfi névvel. Bár a kapuzárási pánik még távolinak tűnik, majd’ minden sejtjével tiltakozik az ellen, hogy végleg kiégjen. A munkájában már nem feltétlenül leli örömét, családi állapotát tekintve pedig legyen elég annyi, hogy megállapodott. Még nem pocakos különösebben, de a táplálkozására már gondosan ügyel. Kamaszos tiltakozásba kezdenie bármi ellen is, már késő. Újra szerelembe esni szintúgy. Ám ez még korántsem jelenti azt, hogy az Érzékeny Férfi az érzéseit, a pubertás korral együtt, kinőtte volna. „You're the only thing I ever want anymore” – hangzik el a sokat sejtető sor a Conversation 16 című dalban.
A High Violet dalai csupán annyira megfoghatatlanok, hogy ne érezzük magunkat kellemetlenül az esetleges túlzott bizalmasság terhe alatt. A lagymatag, alig énekelt ének mellett, a gazdagon hangszerelt zenei körítés nagyon is él. Bryan Devendorf mély, szívritmuszavart idéző dobjátéka a lomhától a hevesig tartó skálán mozog. Ebbe kapaszkodnak bele a gitárok, a billentyűk és a vonósok, amelyek pedig Matt Berninger viseltes énekét sodorják magukkal. A frontember hangja még mindig emócióval és keserűséggel teli. Az aprócska elcsuklások is az érzelmi hitelességről árulkodnak. Olyan, mint amikor egy ráspollyal felsértett, sötét selyemkendőt simítunk végig az ujjainkkal. A tapintása határozottan kellemes, de az ujjbegyünkkel azért könnyedén megérezzük az anyag minden parányi roskatagságát is. Nem holmi elnyűttségről, hanem nemes karcosságról árulkodik. Berninger kopottas énekét pedig az önmagukat tömjénező, angyali vokálok csak még inkább felerősítik.
Bár a National legújabb albuma nem sokban tér el a korábbiaktól, semmi okunk sem lehet a panaszra. Némi változtatással ugyan, de többé-kevésbé azt kapjuk, amit várhatunk tőle. Egy érett, többször is zavarba ejtően intim lemezt. Érzékeny Férfiaktól Érzékeny Férfiaknak.
