Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Finntroll tagjai nyilván nem voltak tisztában vele, de amikor 1999-ben kiadták első lemezüket, a Midnattens Widundert, pusztító vírust eresztettek rá a világra: a folk metalt. Nem, nem őrültünk meg, tudjuk, hogy léteztek folk metalt játszó zenekarok a finn erdőlakók előtt is, de divatot ők teremtettek, a 2000-es évekre miattuk szabadult el a pokol, amiért nem győzünk eléggé hálátlanok lenni nekik. A folk metal persze nem a legborzasztóbb dolog a világon, még ha sokan el is akarják hitetni ezt velünk.

A Lángoló Gitárok is már többször lesújtó kritikával illette a stílust, illetve egyes reprezentánsait, de ha egyszer valami rossz, akkor arról el kell mondani, hogy az, nincs mese. A folk metal ugyanis mára olyannyira túlnőtt önnön jelentőségén, ami egészségtelen lenne még egy jól működő zenekultúrájú államban is, nemhogy drága hazánkban, a tízmillió süket országában. Jellemző amúgy, hogy ez a mulatozós, sírva vigadós, söröskrigli-szorongatós, lalalázós dínomdánom-zene ilyen sok „értő” fülre talált nálunk. Nálunk, ahol Kadlott Karcsi, Teknő Jenő és társai ámokfutásának külön műsorokat szentelnek gyanús színvonalú tévécsatornák, ahol egy NOX Magyar Kultúráért Díjat kaphatott, miközben a Barbaro évekig csak a föld alatt számított tényezőnek, aztán már ott sem. Egy ilyen helyen nyilvánvalóan termő táptalajra hullott a vidám folk metal magja. A pop-rock sok évtizedes történelme folyamán annyi jó zenei stílust eresztettünk el úgy a fülünk mellett, mintha nem is létezett volna, és annyi rosszat sikerült piedesztálra emelnünk, miért épp most történt volna másként?

Skyclad

Pedig a folk metal nem mindig azt jelentette a múltban, mint manapság. Kezdetben szinte csak a Skyclad játszott kemény riffekkel, gitárszólókkal megtámogatott nép(ies) zenét, kellően rá is tátották is az emberek a szájukat. Jellemző, hogy amíg a méltatlan utódok néhány éve, a stílus reneszánsza idején, de még mostanság is fesztiválról fesztiválra járva tömegeket vonzanak, addig a Skycladnek időről időre kiadót is nehéz találnia lemezei megjelentetéséhez. Aztán nagyjából a kilencvenes évek közepén megtörtént a nagy bumm, északról (honnan máshonnan, ha metálról van szó?) elindult a viking/pogány metál hódítása, amely ugyan még túl zord volt ahhoz, hogy sokan szeressék, de megágyazott a későbbi, leginkább a lóhajú fiatalok mulatozásához háttérzeneként funkcionáló folk metal-hisztériának.

Enslaved

Voltak zenekarok, amelyek kevésbé (a káosz black metalból mind epikusabbá váló Bathory, aztán az Enslaved, Hades – később Hades Almighty –, korai Ulver, Borknagar, Helheim, Wallachia, Twin Obscenity), akadtak, amelyek jobban (korai Amorphis, Einherjer, Forlorn, Windir, Mithotyn) támaszkodtak dalaikban népük zenéjének elemeire, illetve metálzenészek létrehoztak kifejezetten a folkra épülő projekteket is (Storm, Otyg, Wongraven). A stílus – pont úgy, ahogy anno a vikingek – egyre mélyebbre „hatolt” a kontinensen, Európa szinte valamennyi tájára jutott jelentősebb zenekar: Odroerir – Németország, Skyforger – Lettország, Cruachan – Írország, Obtest – Litvánia, Arkona – Oroszország, Ancient Rites – Belgium, Dalriada – Magyarország, és így tovább, sokáig lehetne sorolni. Egy ideig még megmaradt a beavatottak zenéjének, mígnem 1999-ben megjelent a Midnattens Widunder…

Dalriada

A folk metal históriája innentől csak látszólag sikersztori, gyakorlatilag egy stílus sekélyesedének kórtörténete. A Korpiklaani, az Eluveitie, az Elvenking, az Ensiferum és sok tettestársa kiszélesítette ugyan a tömegbázist, ám sikerült végképp komolyan vehetetlenné züllesztenie a folk metalt. És nem is elsősorban a felsoroltak a legfőbb ludasok, hanem megszámlálhatatlan tehetségtelen követőjük, amelyek már a klisék sokadszori ismételgetését is csak nagy izzadságok árán teljesítik (Alestorm és egyéb borzalmak, felsorolásuktól eltekintünk, főleg mert nem is érdemes megjegyezni a nevüket). Ezek végképp felhígult, kocsmaszagú folk metalját legalább annyira lehet gyűlölni, mint kedvelni. Maga a Finntroll is elkészített még egy stílusában kiváló albumot (Jaktens Tid), hogy aztán fokozatos halványulás végén eljusson a nemrég a Lángolón is kellően méltatott idei produkciójáig.

Az eddigieknek talán némileg ellentmond, ám ma is jelennek meg jó folk metal lemezek. Örültem volna, ha a Skyforger új albumát citálhattam volna ide példaként, ám a Kurbads lendülettelen, ötlettelen, közepes dalokat sorakoztat, emiatt szót sem érdemel. Az orosz Butterfly Temple is régi motoros a szakmában, és eleinte zeneileg talán nem is állt annyira távol a Finntrolltól, ám másolással nehezen vádolható, hiszen ugyanabban az évben jelent meg a debütáló lemeze, mint a finn kollégáié. Új albuma, az Earth már a hetedik a sorban, és meglepetésre kellemesen hallgatható. A folk-érzést legfőképpen a saját nyelven előadott, jellegzetesen heroikus orosz dallamok, illetve női népdalok, valamint a néha fel-feltűnő hegedű-, harmonikarészek adják. Amúgy egy erőteljes heavy metal lemez született változatos hangszereléssel, női, férfi énekkel, black metalos károgással. Komoly munka, a hallatán eszünkbe sem jut, hogy de jó lenne illetlen metálos lyánnyal pajkoskodni három liter szeszesital elfogyasztása után a fészerben (3,5/5).

Az ír Primordialt is lehetne akár folk metalként definiálni, de ha zongorázni tudnám a különbséget közte és mondjuk a Korpiklaani között, már rég egy zeneiskola megbecsült növendéke lennék. A Primordial honfitársa, a Mael Mórdha és új lemeze, a Mannanán azt példázza, miként lehet elrontani a tökéletest. Illetve nem: inkább azt, hogy ha nincs meg a kellő lelki- és spirituális erő, akkor kísérletezni sem érdemes hasonló zene előadásával. Nincs okom kételkedni abban, hogy a Mael Mórdha is teljes mértékben azonosul saját művészetével – amelyet úgy kell elképzelni, mint a Primordialt pikulával –, ám népi hangszer ide, autentikusság amoda, sajnos ez édeskevés. Mégpedig azért, mert a lemez minden pillanata „olyan, mintha, de mégsem”. Ez nem a Primordial ősi tüze, mindent elsöprő ereje, ez csak olyan akar lenni, a Mael Mórdhánál a tűz csupán pislákol. A sokszor bántóan hamis ének sem segíti az élményt, amely így gyakorlatilag nincs is (2,5/5).

Az Ereb Altor megint más. A svéd Isole két gitárosa által amolyan hagyományápolásként működtetett együttes második lemeze, a The End igazi monumentális/epikus/nagy ívű alkotás, annak minden előnyével és hátrányával. Előbbiek közé tartozik az emelkedettség, a szép (folkos) melódiák, a hosszú utazásokként is felfogható, nem kevés középkori hangulatot is hordozó dalok, felróható viszont, hogy túlságosan egydimenziós, ami persze a stílus sajátosságaiból is adódik. A hősi, komor dallamok kedvelői mindenesetre manapság kevés lemezen találhatnak ennyi finomságot, mint itt, söröskorsóveszély pedig közelről s távolról sem fenyeget (4/5).

Mindenféle összegzés helyett álljon itt (nem sor- csak időrendben) tíz plusz egy folk/viking/pogány/epikus/satöbbi metal lemez, amely talán kevésbé ismert, amelyet „hallanod kell, mielőtt meghalsz”, és amely azt bizonyítja, hogy a stílust egy kézlegyintéssel az asztal alá söprőknek nagyon nincs igazuk.

Helheim – Jormundgand (1995)
Einherjer – Dragons Of The North (1996)
Forlorn – The Crystal Palace (1996)
Hades – The Dawn Of The Dying Sun (1997)
Obtest – Tukstantmetis (1997)
Mithotyn – In the Sign Of The Raven (1997)
Windir – Arntor (1999)
Skyforger – Latviešu Strelnieki (2000)
Lumsk – Det vilde kor (2007)
Menhir – Hildebrandslied (2007)

A plusz egy pedig, ha már az Isole szóba került, legyen a Februari 93, amelyben anno az Isole két tagja is szerepelt, és igazából nem is metál. Mindössze egy lemeze jelent meg 1997-ben, a Februari 93. A tradicionális dalokat rockzenébe ágyazó album a méltatlanul elfeledett kincsek minden bizonnyal igen hosszú listáját bővíti, és érdemes felkutatnia annak, akinek kicsit is jelent valamit az északi népzene.