Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Queensryche azon zenekarok közé tartozik, amik pályájuk zenitjén nem jutottak el Magyarországra, vagy ha igen (mint ők), akkor kaptak egy szarul hangosított, délután hat órás előzenekari pozíciót egy Monsters of Rock bulin, 1991-ben. A Seattle-i zenekar 1990-ben, az Empire című albummal és az azt követő Building Empires turnéval ért fel a csúcsra, ez volt kreatív és anyagilag is sikeres korszakuk non plus ultrája, és hiába készítettek egy kiváló lemezt 1994-ben, (Promised Land), az út innen már csak lefelé vezetett. A tegnapi koncert viszont sikeresen visszahozta a hőskort.
Amikor másodjára voltak Magyarországon, akkor a Judas Priest előzenekaraként a PeCsa szabadtéri színpadán adtak egy felemás koncertet 2004-ben, majd 2008-ban már főzenekarként láthattuk őket, amint elnyomják a teljes Operation Mindcrime I-II-t, szintén a PeCsában, de már bent, igaz, jó háromnegyed ház előtt. A mostani, Európában 
Best of Show-nak nevezett turné budapesti állomása a hagyományoknak megfelelően ismét a lerobbant Petőfi csarnok volt, ahol a negyven fokos hőségben mintegy hatszáz ember láthatta, hogy jó az, ha az ember néha minden külsőség, színészek, kötéltáncosok meg tűzköpő törpék nélkül turnézik, nem vetít kisfilmeket óriási LED-falakra, és változtatja a színpad hátterét számonként, hanem csak muzsikál.
A Queensryche erénye ugyanis már a csúcson is abban rejlett, hogy egymásra talált öt, kivételesen jól képzett zenész, akik zseniális dallamokat ötvöztek zsivány ritmusképekkel, volt egy exhibicionizmusában csak Axl Rose-hoz mérhető frontemberük, aki nemcsak elénekelte a nótákat, hanem tökéletes átéléssel elő is adta azokat, nem egy kinyúlt pulóverben motyogott maga elé, hanem szenvedett, örült, rohant, gesztikulált, ha kellett.
A tegnap esti koncerten is ez dominált: a Chis DeGarmo távozása óta immáron negyedik társgitárossal próbálkozó zenekar (ezúttal a poszt családban maradt, hiszen Geoff Tate énekes nevelt lányának férje, Parker Lundgren nyomta a színpad baloldalán) másfél órán át úgy zenélt, mintha otthon a CD-ket hallgattuk volna. Ilyen vokálokat, mint amilyet Eddie Jackson bőgős és az újfiú nyomott, nagyon régen nem hallottam rockkoncerten, a huszonéves, kissé emós másodgitárosnak meg nagyon benne volt a boogie a lábában, a többiek már nem nagyon mozognak (a 
dobos zseni Scott Rockenfielden kívül), rajta meg azt láttam, hogy legszívesebben szétheadbangelte volna a Breaking the Silence refrénjét. Néha kellett is a rásegítés, mert Tate hangja a magasakat már nem bírja úgy, mint korábban, az Empire refrénjei konkrétan samplerről szóltak, de tegnap este még ez is belefért.
Ez a koncert nem olyan volt, mint mondjuk egy Machine Head vagy Motörhead buli, ahol azt akarja az ember, hogy fejét leszakítsák, és nem is olyan, mint egy Kiss-koncert, ahol meg táncolni akar önfeledten a csajával, itt a zene volt a lényeg, az, hogy a színpadon végig mosolygós öt amerikai palival együtt lüktessünk, hogy ugyanúgy élvezzük az estét, mint ők. A buli közel tökéletesen szólt (Lundgren gitárja nekem bántóan csilingelt néha, Tate mikrofonja recsegett, és el tudtam volna viselni még vagy két osztásnyi mélyet is), már ugye ahhoz képest, amit a PeCsában ki lehet hozni a cájgból, nem volt bántóan hangos, de annyira igen, hogy magával sodorja az embert.
A setlisttel lehet vitatkozni, de felesleges (az amerikai rajongói fórumokon például piszkosul irigyelnek miatta minket, nekik teljesen más dalok jutnak), nem nosztalgiabuli volt, hanem egy olyan koncert, amit a zenekar harmincéves életútjából válogattak össze, és ugyan az American Solider című tavalyi anyagból négy három nóta is szerepelt benne, mégis jutott hely a mára már klasszikus slágereknek is (I Don't Believe in Love, Breaking the Silence, Empire, Jet City Woman, Walk in the Shadows). Érdekes, de a gyengébb albumokról eljátszott nóták is sokkal jobban ütöttek élőben, mint otthon, én például a Desert Dance-t jó, ha egyszer meg bírtam hallgatni CD-ről, tegnap viszont megkedveltem. A csúcspont számomra az Empire című albumon szereplő The Thin Line volt, amiről nem hittem volna, hogy valaha is hallani fogom élőben.
Kiváló hangulatú, bensőséges és hangulatos koncertet adott a Queensryche, amin végig úgy érezte az ember, hogy a színpadon nem rocksztárok, hanem a barátai zenélnek, csak akkor és csak ott, csak neki. Soha rosszabbat.
A setlist:
Hit the black
sacred ground
man down
The hands
Damaged
The thin line
Dead man's words
Breaking the silence
Hostage
The killer
Silent lucidity
Desert dance
Walk in the shadows
The right side of my mind
I don't believe in love
Jet city woman
Empire
(A videó a turné nyitóbuliján, Moszkvában készült.)
