Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sick Of It All, Madball @ Dürer Kert, 2010.10.15.
A kilencvenes évek zenei világának, zenekarainak visszatérése sokak szerint áldott jó dolog. Sokunk nem tudta megnézni koncerten azokat a zenekarokat, akik akkor élték virágkorukat, egyszerűen csak azért, mert a turnék el sem értek eddig vagy mert akkor még kölykök voltunk egészen más lehetőségekkel, vékony zsebbel, vagy csak aggodalmaskodó szülőkkel. Ehhez képest most olyan izmos három nap várt a magyar keményzene vonalra, ami mondjuk egy londoni felhozatalnak is becsületére válna (szerda Dillinger Escape Plan, csütörtök Dark Tranquillity, péntek Sick Of It All, Madball és még Jorn is, csak máshol). A kilencvenes évek nagy aránya szembetűnő, és bár mindegyik zenekar működött azóta is, mégis most mintha újra teret, levegőt kapnának.
A levegő nem ártott volna a fülledt Dürer Kertben sem, ahol a Sick Of It All és a Madball tartott hardcore-ünnepet. A nagyobb hely sokaknak hiányzott, de így legalább igazán stílushoz illő volt a hangulat. Volt faltól falig pogó, az első sorok mozgásától dülöngélő hátsó sorok, és voltak az őszi hüvöskés idő ellenére félmeztelen, izzadt, kopasz férfiak. Kevés olyan erőteljes szubkultúra van, mint a hardcore. Talán a mondanivaló, a határozottság miatt, de a körítés is tipikus, bármikor felismerhető. Az arcokat talán sosem látta az ember, de ha volt már hasonló koncerten, akkor is ismerős lesz a legtöbb. A hangulatot azonban nem a külsőségek határozzák meg, hanem a fasza zenekarok.
A Madball ránézésre persze olyan, mintha tényleg New York utcáiról jöttek volna közvetlenül, és valami tüzes tekintetű gang tagjai lennének, akik ugyanúgy rogyasztanak, és mutogatnak, akár egy vérbeli rapformáció. Az Agnostic Front énekesének tesóján és az új szerzemény doboson kívül testes, nagydarab emberek bólogattak a színpadon, és az elől állók aggódva figyelték őket, hogy mikor indulnak meg feléjük, annyira elszántak. A zenekar tényleg a legjobb hardcore zenekarok között van. A feszes ütemek, a kő egyszerű gitározás, a csordavokálok tökéletesen a helyükön voltak, és egy teltházas koncerten a közönséggel sem lehetett semmi probléma.
A Sick Of It All ennél lazább, de még mindig olyan feszes, akár egy jól meghúzott damil. A mondanivaló, az átélt zene feszültsége mélyen benne volt a dalokban, és az egész zenekar olyan élesen szólt, hogy vágni lehetett volna vele. Az oi és a punk elemek miatt az ő koncertjükön több volt a közös éneklés, Náluk az is igazán szembetűnő, hogy a szinte változatlan felállású huszonöt (!) évük legnagyobb albuma a Scratch the Surface volt, illetve talán még az annál korábbi számok robbantottak bombát a közönségben. Kérdés, hogy ezzel a tudattal mennyire lehet együtt élni, mert egyébként a későbbi lemezek is alapos munkák. A zenészek azonban ugyanolyanok voltak, mint amilyennek a régi koncertfelvételeken. Ugyanolyan lelkesen rohanták keresztül-kasul a színpadot, és Pete Koller itt is bemutatta, hogy felrántott térdű ugrálás közben is lehet halálosan pontosan gitározni. A Madball koncertje talán még nem is, de a Sick Of It All setje olyan volt, akár egy elszánt tornaóra. Lendültek a kezek, a lábak, a fejek, a mosh-pit látványától pedig Jared Leto bizonyosan összefosta volna magát (a színész-énekes előszeretettel biztatja mosh-pitre a közönségét a langyos rockzenéjére). Az arra fogékonyak a szellemi mondanivalót is megkaphatták, de elég valószínű, hogy a Dürer Kert szellőzőjáratain töményen távozó feszültség volt az, amitől inkább meg akartak szabadulni, mintsem az elszánt mondanivaló raktározása.
(A képek a zenekarok Myspace-oldalairól vannak.)
