Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Anathema @ Diesel Klub, 2010.11.18.
Koncert előtt már terjedtek a rémhírek, hogy az Anathema a jelenlegi turnén képes két és fél órán keresztül játszani, de még a rövidített bécsi fellépés is több volt, mint két óra, majdnem harminc dalt vesznek elő esténként, meg ilyenek. Legutóbb, mikor a hörgős death doomból induló, majd fokozatosan Pink Floyd-os, radioheades rockba váltó liverpooli zenekar Budapesten járt, akkor is két órát nyomott, de ott a végére kicsit már belefáradtunk a szomorúzenébe. Szóval lehetett tartani a koncerttől, mert pl. ha még a zenekarnak sincs kedve játszani, az az ő esetükben katasztrofális is lehet. Rutinból az ilyen emocionális zenét szinte képtelenség elnyomni, pláne ilyen hosszan, rögtön lejön, ha a csapatnak rohadtul nincs kedve az egészhez. Remény volt viszont, hogy Anathema szereti Magyarországot, tulajdonképpen még nem adtak rossz koncertet nálunk, úgyhogy ha félelemmel telve is, de optimistán hallgattuk a fellépés előtti Sigur Rós-dalt, amit egy, az angolok munkásságát az utóbbi pár évben csak ímmel-ámmal követő fiatalember új Anathema-szerzeménynek hitt az instrumentális részek alapján. Ha tévedett is, azért ez elgondolkoztató.
Akik nézegették koncert előtt a setlistet, már tudhatták, hogy a lemezbemutató turnét jelen esetben az Anathema szó szerint érti. Magyarán az elejétől a végéig eljátsszák a tavasszal megjelent We're Here Because We're Here albumot. Volt olyan állomás, ahol ezt pár régebbi szám után tették, viszont volt, ahol teljesen belekeverték a lemez dalait a műsorba. A Diesel Klubban viszont egyik sem történt, helyette nemes egyszerűséggel az új lemezzel kezdtek, utána pedig adtak egy normál koncertet.
Aki velem hasonlóan közvetlenül az Anathema előtt ért a helyszínre, akár úgy is vehette, hogy az új lemez a bemelegítés, majd jön a főműsor. Élesen el is lehetett választani a koncert két részét. A 10. szám végéig nem is nagyon kommunikáltak kifelé, de akkor kb. mintha valami óriási nyomás hullott volna le róluk, beköszöntek (ahogy más mondjuk a második, harmadik dal után teszi), az addig teljesen unottan gitároz(gat)ó Danny Cavanagh is elkezdet csókokat küldözgetni a közönségbe, széles vigyor terült el mindenki arcán, majd belekezdtek az 1999-es Judgement lemezt nyitó Deepbe. Az addig csak szolidan mocorgó közönség is itt mozdult meg először igazán, és ez az intenzitás meg is maradt a koncert végéig mind a színpadon, mind a nézőtéren. Azzal, hogy az elején letudták az új lemezt, és ezzel együtt a néhány gyengébb dalt (pl. Get Off, Get Out és Universal), a félelem is megszűnt, hogy unalmas lesz a koncert.
A második részben, a ráadással együtt egy 17 számos best of-ot játszottak, olyan csúcspontokkal, mint a Lee Douglas énekesnővel előadott A Natural Disaster, vagy az abszolút mindent elsöprő, énekileg teljesen agyoneffektezett Balance-Closer páros. Az előbb említett, régen csak vendégeskedő, de ma már állandó tagnak számító Douglas nem meglepő módon leginkább csak az új lemez dalaiban volt színpadon, de ott szinte végig. Valószínűleg nem miatta, de erről az albumról pont ezek a számok hatottak igazán, ráadásul így élőben sokkal több energia van az olyanokban, mint a Thin Air (bár ez, mivel kezdő volt, még elég vékonyan szólt) vagy a Summernight Horizon, de az alapvetően nyugodt témák is sokkal jobban felkeltették az érdeklődést még a lemez túlzott nyálasságát firtatók körében is. Azt a lelkesedést viszont, mint amit pl. az első ráadást záró Fragile Dream okozott, valószínűleg egyik új szám sem fogja soha elérni. Ha van Anathema-sláger, akkor ez az, és érdekes, hogy évekig nyitódalként szerepelt, de most kiderült, hogy a végén is tökéletes. Mellesleg az alapprogramot záró Flying is hasonlóan megfelel a célnak a repetitív gitárdallamával, majd lassan lecsengő befejezésével, pláne úgy, hogy közben a zenészek egyenként teszik le a hangszerüket, mígnem csak az ott helyben rögzített utolsó gitárdallam szól az üres színpadról. Ha ezek után nem jönnek vissza, akkor sem panaszkodhatott volna senki.
De persze visszajöttek, először csak Danny Cavanagh énekelte el egyedül az Are You There?-t, majd jött Lee Douglas búcsúja a Parisienne Moonlight-tal, aztán megkaptunk még a kifejezetten személyes szövegű, nagyon szomorú One Last Goodbye-t, és a már említett Fragile Dreams-t. Ezek után pedig úgy ordibált az egész Diesel ráadást követelve, hogy kénytelenek voltak még eljátszani a Pink Floyd Comfortably Numb-ját, és hiába volt ez is betervezve, mégis úgy érezhette a közönség, hogy ajándékot kapott. Ahogy a levezető zene alatti hülyülés is egyfajta plusz volt, ahol a Cavanagh-testvérek közül Danny próbálta táncra bírni Lee Douglast, miközben Vincent bátyja értetlenül nézte őket. Ugyan ez elég infantilis megmozdulás volt, pláne egy ilyen, alapvetően nem a vidámságról szóló koncert végére, de így legalább mindenki vigyorogva távozott a teremből.
Az Anathema alapvetően ott rontotta el a karrierjét, hogy metállal kezdtek. Igaz, hogy úttörők voltak ezen a doom death vonalon, igaz az is, hogy olyan megkerülhetetlen műfaji alapműveket alkottak, mit a Serenades vagy a The Silent Enigma. Viszont ha mondjuk az 1998-as Alternative 4 lett volna az első lemezük, akkor nem kerülnek bele abba a metálskatulyába, amit a mai napig nyögnek. Az utóbbi bő egy évtizedben olyan számokat írt/ír a zenekar, amik simán megállják a helyüket bármelyik mainstream rockprodukció mellett, és hiába szentségtörés, de akár a Coldplay-jel is simán összevethetők a dalaik. Így viszont marad a beavatottak zenéje az Anathema, ami végül is nem baj, mert mi legalább ismerjük.
(A képek nem a helyszínen készültek, és innen loptuk őket.)
