Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hercules And Love Affair – Blue Songs
(Moshi Moshi)
2008-ban a Hercules And Love Affair cím nélküli bemutatkozásával egyrészt demonstrálta a tradicionális diszkózene létjogosultságát, másrészt pedig előre is vetített valamit annak visszatéréséből. Tegyük hozzá, teljesen megérdemelten, ugyanis Andy Butler és Kim Ann Foxmannek sikerült még az addig leginkább érzelmektől túlcsorduló balladáiról híres Antony Hegartyból is előcsalogatni a magabiztosan hideg diszkódívát – az, hogy ezt a szerepet egy állandóan nemiségével játszó férfi játssza hitelesen egyáltalán nem meglepő a Hercules And Love Affair esetében, talán el is várható.
Bár sokan vélték úgy, hogy ez az egész csak Antony egyik mellékprojektje, a Hercules And Love Affairnek ő nem hétköznapi módon teljes jogú tagja, mint ahogy maga a Hercules And Love Affair név sem zenekart, hanem egy kollektívát takar, aminek egytől egyig furcsa tagjai vannak. Butler és Foxman homoszexualitása is teljesen nyilvános, és bár a második lemezen sem Antony, sem pedig a transzexuális Nomi nem szerepel, így is gondoskodtak a devianciaindexről. Ennek érdekében itt van a venezuelai, mellesleg anno a szigetes Magic Mirror sátorban is performanszt produkáló Aerea Negrot, a koncerten véletlenül felfedezett Shaun Wright és a sztárvendég, a Bloc Partyból ismert, másságát nem is olyan rég felvállaló Kele Okereke.
Ezek az információk azért fontosak, mert a Blue Songsnak is fontos eleme, hogy néha kifejezetten buzis, ráadásul a magamutogató fajtából. Erre azért van szükség, mert a Hercules And Love Affair egy olyan, már rég nem létező diszkó zenéjét játsza, amiben tényleg mindent szabad, ami másnak nem árt. Visszavezet abba a korba, amikor a klubok romkocsmák helyett csillogó diszkógömböket, Adidas melegítő helyett pedig szépen vasalt inget.
Kapunk tehát az első lemeznél jóval több klasszikus house-t (a My House klipjében egy az egyben megidézik a Club MTV-ből is ismerős acid korszakot), kokainmámorban úszó '70-es évekbeli dizsit, mindezt épp annyi öniróniával megtoldva, amennyitől már felesleges hőbörögni azon, hogy a Blue Songs minden dala születhetett volna húsz évvel ezelőtt is. Már csak azért is az, mert ez a maga ízléstelenségével ízlésessé váló vonal szinte egyáltalán nincs képviselve a könnyűzenei palettán, és a house szó hallatán is sokkal hamarabb jutnak az ember eszébe egymást agyontaposó tinik, mint gátlástalanul szórakozó fiatal felnőttek.
Minden humora ellenére mégis van valami megfoghatatlanul mély szomorúság a Blue Songs 57 percében. Talán pont az önmaga szándékos tartalmatlansága felett érzett szomorúság, vagyis az az érzés, amikor eszünkbe jut az éjszaka közepén, hogy most bármilyen fasza is a helyzet, előbb utóbb haza kell menni, és megoldani azokat a problémákat, amik elől elmenekültünk pár órája. Ennek a pontnak a bemutatása - mellesleg a lemez tökéletes lezárása is - a dobok nélküli zongorás It's Alright, ami szinte felkészíti a hallgatót arra, hogy holnap ebből az egészből csak pár halvány emlék, fejfájás marad meg, rosszabb esetben pedig egy laza kis nemi betegség.
