Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Morbid Angel – Illud Divinum Insanus
(Season Of Mist)
A death metal atyaúristene, a Morbid Angel közel nyolc évig éheztette rajongóit a nyolcadik nagylemezére, nem csoda hát, hogy olyan felfokozott várakozás előzte meg az anyagot, hogy miután elérhetővé vált a neten, ráugrott rögtön mindenki, és bizony azon nyomban meg is rémült. A Morbid Angel nem kertelt, szembepisált mindenkit, aki tradicionális albumra vágyott. Az Illud Divinum Insanus egy megosztó lemez, egy megosztó zenekartól. Ha más nem, legalább következetesek.
Lehet érzelmi alapon közelíteni a dologhoz, és azt mondani, hogy ez aljas húzás, és nincs benne tisztelet a műfaj, a rajongók iránt. Lehet az örök lázadó képében tetszelegni, és azt mondani, hogy ez bátor, szimpatikus lemez. A Morbid Angel státusza olyan, hogy objektíven egy szót sem lehet leírni róluk. Szubjektíven nézve pedig a helyzet az, hogy ez egy hangulatos, és jól megírt album, bár egyes megoldások gagyik és sufnituning szaguk van. A dalokba olyan elektronikus elemeket pakolt a zenekar, amiket kb. a kilencvenes években hallhattunk utoljára a Ministry és más indusztriál nagyságok lemezein. Egy kicsit arra emlékeztet a hangzás, mintha egy zenekar először találkozott volna az elektronikával, és próbálgatná a határait. Csakhogy itt egy legendáról van szó.
A legenda viszont nagyon radikálisan kezd. Egy nagyon béna intro után jön egy olyan gépdobra épülő hatperces szám, amit ha az ősrajongók közül bárki átvészel, már minden utána következőt át fog. A Too Extreme! idegőrlő, monoton csépelés, aminek mindössze néhány gitártémája idézi fel a Morbid Angel korábbi világát, bár azok olyannyira jellegzetesek, hogy a stílust ismerők rögtön rávághatják, hogy Trey Azagthoth-tól származnak. A lemez ezek után váltakozik a tradicionális és az indusztriális megoldások között, de nem egy dalon belül.
Mivel a klasszikus deathmetal-számok (négy a tizenegyből, amik közül kettőt - Existo Vulgoré és Nevermore - itt a posztban is meg lehet hallgatni) a megszokottan magas Morbid Angel-minőséget adják, így inkább a többit érdemes kivesézni. Az I Am Morbid egy deathmetal-sláger, a 16 év után lemezen is visszatérő David Vincent jellegzetes énekelve-hörgésével és egy ökölrázós refrénnel. Igen, ellentmondásnak tűnik, hogy az underground egyik legfertelmesebb stílusa slágert termelt ki, de ez van, a Morbid Angel megcsinálta. A 10 More Dead olyan, mintha a Slipknot kezdene bele egy autentikus deathmetal-témába, majd ennek is azonnal rögzülő refrénje van. A Destructos Vs. The Earth / Attack a már említett Ministry felé kapirgál, modernebb riffeléssel, dallamos énektémákkal és egy döbbenetesen arcátlan refrénnel. Jellemző amúgy, hogy általában a refrén-centrikusságon akadnak ki az emberek, pedig ez pont nem újdonság a zenekar háza táján. A Radikult megint egy nagy pofon a csattogó samplerrel és a Nine Inch Nailsre jellemző főtémával, és bizony még ebből is levehető, hogy a Morbid Angel zenél, legkésőbb a szokásosan hátborzongató gitárszólónál. És ha mindez nem lenne elég, a zárás (Profundis–Mea Culpa) gépdobja cinikusan csavar még egyet a death-rajongók gyomrán.
Az Illud Divinum Insanus egyenes következménye a Morbid Angel 27 éves karrierjének. Lehetne modernebb, lehetne egységesebb, de van annyira egyedi hangulata, mint a korábbi lemezeknek. Ha elsőre el is szörnyed az ember, azért simán lehet neki adni még egy esélyt. Bizonyos hangulatban (például ha éppen rombolni támad kedvünk) olyan alaposan talál célba, amire csak kevés zene képes.
