Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Red Hot Chili Peppers - I'm With You
(Warner/mTon)
A Red Hot Chili Peppers az a zenekar, amelyik soha nem jön el a Szigetre, és lassan ott tartunk, hogy Budapestre sem (azt a Dave Navarro gitárossal való egyszeri erre tévedést leszámítva). Úgy tűnik a magyar embereknek megfizethetetlen egy ekkora sztárzenekar. Bezzeg Párizsban kétszer, Londonban háromszor töltenek meg tízezres csarnokokat a most startoló turnén. Pedig gondolhatnánk azt is, hogy a zenekar legutóbbi tagcseréje vérfrissítés volt, szóval, ha most nem, akkor már soha nem fogjuk látni őket csúcsformában. Legalábbis ha az élő produkciót nézzük, mert lemezen már egy ideje alapjáraton van a csapat, és nem úgy tűnik, mintha ezen nagyon változtatni akarnának.
A I'm With You alapján nehezen elképzelhető, hogy ezen a tagcserén túl nagyobb erősítést kap még valaha a zenekar. Ez nem azt jelenti, hogy le kéne írni őket, hanem csak elfogadni, hogy már biztonsági játékot űznek inkább. Amikor annak idején, John Frusciante gitáros első deportálása után Dave Navarro belepofátlankodott a RHCP megszokott hangképébe, az azért izmos váltás volt, nem is lett átütő sikere. A rajongók nehezen fogadták a Jane’s Addiction bizarr világát a funkba préselve, pedig a One Hot Minute valóban különleges lemez lett. A nagyon áhított Frusciante-visszatérés aztán persze nagy ünnep volt, olyannyira, hogy több millió ember tömte magába még az újraegyesüléstől számított harmadik anyagot, a 28 dalával igazán nagy falatnak számító Stadium Arcadiumot is. Azután valami eltört, az agyonsztárolt gitáros a sok kísérletezés közepette másodjára is otthagyta az amúgy kiváló egészségnek örvendő társaságot, és ha azt nézzük, hogy Frusciante közben pl. a Mars Volta agymenéseibe is beszállt, egyértelmű, hogy levetkőzte a sztenderd, napos, kaliforniai vidámságot, nem volt hát helye a váltásokat nehezen tűrő zenekarban. Majd’ hatéves pauza után az RHCP úgy gondolta, hogy ismét van mit mondani, így Frusciante barátjával, Josh Klinghofferrel összerakták az I'm With You-t. Klinghoffer fiatal, de nem ügyetlen senki (az új lemez billentyűs dolgaiért is felel), de valahogy nem tűnik olyan karakternek, aki képes felrázni a megállapodni látszó zenekart, és mit ad Isten, nem teszi.
A gitár nagyon háttérbe szorul a lemezen, inkább maszatol, színez, ártalmatlanul csilingel. Nem biztos, hogy ez az oka, de biztos, hogy szerepet játszik abban, hogy az I'm With You egésze is langyos, habkönnyű zenécske. Nem szerencsétlen zenészek első próbálkozása, hanem a kemény vagy váratlan hangulatokra legkevésbé sem fogékony, sokat tapasztalt művészek rutinmunkája. Egytől egyig slágerek vannak itt, vagy akár jó daloknak is mondhatnánk, de nehéz eldönteni, hogy az a dallam, ami az ember fejébe kerül, erről a lemezről van-e, vagy mondjuk az 1999-es Californicationről.
Az I'm With You felszabadult lemez. Az RHCP odáig megy el a vidámkodásban, hogy a Did I Let You Know egy laza bossa nova, trombitával, kongával és egyben talán a legjobb a lemezen, éppen a kívülállósága, na meg a kiváló refrénje miatt. Vannak még egyéb táncütemek, vannak funkos basszustrappolások, feszes dobolások, meg a képzetlen hangú énekestől jó dallamok, ahogy az utóbbi Chili-lemezeken megszokhattuk.
Annyira egyszerű az album, hogy az ötödik hallgatás után már teljesen kiismerhető, a háttérben elcsorog, de tizedszerre már oda is inkább mást választanánk, annyira émelyítő. Nem az elvárások miatt érzi kevésnek az ember, hanem önmagában ártalmatlan, tíz évvel ezelőtt sem lett volna elég tőlük, egyszerűen mert nem elég tökös. A zenekar talán a koncertek apropójának szánta a dalokat, mert mégiscsak kellemetlen hat év szünet után újak nélkül útnak indulni. Szóval örüljünk neki, hogy vannak, hátha ezek miatt Budapestig is eljutnak.
