Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Morbid Angel, Necrophobic, Benighted @ Club 202, 2011.11.27.
Semmi kétség afelől, hogy a Morbid Angel utolsó lemezével végleg tiltólistára került a faipari tanműhelyekben. Hivatalos indoklás szerint ugyanis „a dísz metálba nem való szkúteres buzulás." Aki viszont a mai napig úgy tartja, hogy ezt a műfajt az apokalipszis előtt alig egy évvel is kötelező zeneileg (vagy pláne szövegileg) komolyan venni, az jobban tette, ha a távolmaradást választotta. Na, nem mintha akár egyetlen industrial/EBM hatású szerzemény is előkerült volna, ellenben egyes közjátékok garantáltan sértették volna az érintettek hitbéli meggyőződését. De olyannyira, hogy – felháborodásukat demonstrálandó - David Vincentnek nem döglött galambot, hanem egy Mariazellben vásárolt Szűz Máriás diszkógömböt postáztak volna.
A Benighted hallatán egy gazdatüntetés képe jelent meg lelki szemeink előtt, melyet személyesen Leatherface oszlat fel láncfűrészével. Ez pedig nem más, mint a szívhezszóló grindcore ismérve. A francia alakulatba annyi egyéniség szorult, mint egy birodalmi droidba, de azért elég meggyőzően daráltak ahhoz, hogy eloszlassák ellenérzéseinket. Igaz, nem maradéktalanul. Tudniillik, az egyetlen mezítlábas, hímnemű frontember, aki láttán nem hintenénk tele a színpadot izzó rajzszegekkel, nem más, mint Henry Rollins. (És persze Katona Főnök.) Jó, a vérestorkú kopasz vezekelt is érte valamelyest, legalábbis vokálisan síkon hitelesen idézte meg egy mitológiai vadmalac vajúdásának történetét.
A Necrophobic színpadképe alapján majdnem biztosra vehettük, hogy a svéd alakulat imént érkezett a Rocky IV. premierjéről, egyenesen 1985-ből. A hordát szemlátomást megviselte, hogy nemzeti ikonjukat, Dolph Lundgrent egy nála két fejjel alacsonyabb pöcs bucira verte, így rezzenéstelen faarccal zúzták végig a nekik kijáró egy órát. A cicanadrág és a gestapós bőrdzseki mellé némi fekete szemhéjsminket is dobtak magukra, melynek köszönhetően ijesztőbbnek tűntek, mint Náksi Attila egyheti alvásmegvonás után. Mindezzel természetesen a világon semmi baj nem lett volna, ha zenei megoldásaik nem a fent említett bemutató korszakát idézik. Ezek a teherfuvarozó black/thrash témák azonban már a Possessed Seven Churches c. lemezén sem állták volna meg a helyüket maradéktalanul.
A Morbid Angel már az átszerelés alatti hangulatteremtést sem bízta a véletlenre, itten, kérem, nem szólt Electric Eye meg Paranoid. Volt azonban vagy húszpercnyi billentyűs intró olyan sátáni atmoszférával, mintha csak Aachim Lauritzen vonult volna be a Guldenburgok örökségéből. Ennek szellemében joggal tartottunk Giger-mintás fáklyatartókkal és keresztre feszített haszonállatokkal dekorált színpadtól, ezzel szemben a díszlettervező munkája kimerült a háttérvászonban. Amit már jóval az Illud Divinum lemez megjelenése sejtettünk, beigazolódott: ez már rég nem az a zenekar, mely benzineskannákkal követné az idegenvezetőt a Szent Péter Bazilikában, és melynek frontembere anno oly meggyőződésesen fejtegette fajelméleti baromságait. A jelek szerint Dave Vincent az elmúlt húsz évben gyökeres személyiségfejlődésen ment keresztül, ennek köszönhetően pl. rájött az (ön)irónia intézményének elmaradhatatlan fontosságára is. Ennek megfelelően lazán végigpoénkodta konferanszait, össznépi happy birthdayt énekeltetett a születésnapos Tim Yeungnak, és mindvégig irreálisan jól érezte magát a színpadon. Mindeközben már a nyitó Immortal Rites-szal képesek lettek volna komplett tejcsarnokokat lebontani. Trey Azagthoth vélhetőleg szívesebben gitározott volna az öltözőből, de amit eljátszott, az joggal adott okot hüledezésre. A Destructhor fedőnevű, szintén hibátlanul pusztító „másodgitáros" azért néha fel-felnézett hangszeréből, bár az ő showmani ambíciói sem vetekedtek a ruhatáros néniével. Aztán ott volt Yeung, kb. az egyetlen dobos a műfajban, aki képes volt maradéktalanul betölteni a Pete Sandoval által hátrahagyott űrt. Mellesleg a Fall From Grace, Day Of Suffering, Blasphemy-kaliberű klasszikusok mindenkit rádöbbentettek: akadnak formációk, ahol kurvára nem kifizetődő a dobok mögött ülni. Az ominózus botránylemezről is csupán a tradicionális darabok kerültek elő. Ám aki szégyenszemre még ezeket is sérelmezte volna, az a God Of Emptiness – Chapel Of Ghouls páros hatására garantáltan abbahagyta a rinyálást.
A képek nem a helyszínen készültek, hanem itt.
