Lángoló Gitárok

Teljesen le vagyok nyűgözve ezektől az újgenerációs kütyüktől. Van ez az iPadünk is, pedig könyörögtem a feleségemnek, hogy ne kelljen ilyet venni. Aztán annyit mondott, hogy nézzél körbe Mike, három gyereked van, biztos hogy ezt nem úszod meg. Aztán egy héttel az után, hogy megvettem, sikerült ripityára törnöm a kocsiban. (nevet)

Gondolkoztál már azon, hogy valahogy felhasználd a mai technológia adta lehetőségeket a zenédben?
A zenében nem szabad, hogy technológiáról legyen szó. Oda érzelmek kellenek. Persze, az új technológiai vívmányok fontos részei a mai társadalomnak, de ez is olyan, mint a fegyverek. Fogsz egy puskát és megölsz vele valakit, az ugye elég gáz. Viszont ha vadászatra és élelemszerzésre használod, már megint teljesen más a helyzet. A lényeg, hogy az emberiség fejlődését segítsék ezek a kütyük, ne pedig, hogy agyatlan zombik legyenek. Az emberek ne arra használják ezeket, hogy elmeneküljenek egy jobb, de hazug életbe a sajátjuk elől és minden szociális tevékenységük a Facebookra korlátozódjon. Szó sincs róla, hogy ellene lennék, csak figyelni kéne erre. Én is ezt teszem, mikor a 8 éves gyerekem odajön hozzám, hogy „nézd papa mit csináltam! Neked volt ilyen mikor kicsit voltál?". Aztán eljutunk arra a szintre, mikor már az autókkal kapcsolatban kérdezi ugyanezt. (nevet) Viccet félretéve, örülök, hogy például az oktatásba is egyre jobban beleintegrálják a technikai vívmányokat, ezzel sokkal hatékonyabbá téve a tanítást és talán kevésbé unják magukat halálra a kölkök tőle, mint én annak idején. Én fiatalként rengetegszer korlátozva éreztem magamat, ha valami igazán különlegesre vágytam. A mai srácok ilyet már nem mondhatnak, mert az internetnek és a kütyüknek hála tényleg bármit képesek lehetnek elérni, amiről mi ennyi idősen csak álmodtunk. Kicsit mérges is vagyok az emberekre, hogy ma már egy kattintásra milliónyi zene és lehetőség közül választhatnak, de ők mégsem tesznek semmit és csak mennek a tömeg után a semmibe.

Miben volt más a színtér, mikor tinédzserként megalapítottad Los Angelesben a Suicidal Tendenciest?
Mi Venice Beach-en nőttünk fel, ahol konkrétan semmilyen lehetőség nem volt a fellépésre. Ezért elkezdtünk házibulikban zenélni, aztán ezért szép lassan pénzt kérni érte, majd később már külön hívtak minket ide-oda. Ezek a bulik aztán egyre nagyobbak lettek, és kénytelenek voltunk csarnokokat bérelni, hogy elférjenek az emberek. Szinte a semmiből törtünk fel, hiszen semmilyen zenei színtérről nem beszélhettünk akkoriban. Oké, voltak figurák, akik limitált szériás punklemezekkel menőztek, de mindössze ennyiről beszélhetünk. Nem volt mit szeretni, nem volt mit követni, nem volt mit utánozni a környéken. Mit tudom én, a Sex Pistolst például imádtuk, de rosszul voltunk attól, ahogy kinéztek. Aztán minél többet hallgattuk rájöttünk, hogy rohadtul nem kell így kinéznünk, hanem csak kimenni a színpadra és az emberek pofájába nyomni a zenénket. Emiatt mindent a saját ízlésünk, kedvünk szerint csináltunk, soha nem volt semmi, ami befolyásolt volna minket. Aztán jöttek persze a kemény punkok, hogy mi nem is vagyunk egyéniségek és semmi stílusunk nincs, miközben agresszív rohadékok vagyunk. Aztán jött a Flipside magazin.

Akik 1982-ben megválasztottak titeket a legrosszabb zenekarnak illetve a legnagyobb faszfejeknek is.
Pontosan így volt. Kihoztunk egy lemezt, amivel totálisan meghökkentettünk mindenkit. Tudod, hogy megy ez, ha az ember valami újjal és ismeretlennel találkozik, akkor először megijed tőle. Mi kurvára leszartuk azt a rengeteg középosztálybeli kirakatpunkot, mi egy rakás hajléktalannak is szívesen zenéltünk volna. Mi nem akartunk a 26. banda lenni, akinek a neve rákerül egy bőrdzseki hátára. Mi azt akartuk, hogy mindenki dobja ki ezeket a dzsekiket a kukába és vegyen fel egy Suicidal-pólót. Nekik ezt nagyon nem tetszett és ekkor kezdték felfogni, hogy mi nem akarunk közéjük tartozni, mi külön akarunk létezni és a saját erőnkből eljutni valahova. Mindig is erről szólt a Suicidal.

A mai együttesek pályáját illetve a különböző zenei trendeket mennyire követed? Mondjuk a kaliforniai lo-fi színteret.
Az a bajom ezekkel, hogy amikor odajön hozzám egy haverom, hogy valamit azonnal meg kell hallgatnom, mert ez most irtó menő, akkor mindig az az érzésem, hogy hát, oké meg minden, de ez se fog sokáig tartani. Amikor egy műfajból hat különböző együttest meghallgatsz, és nem tudod melyik dal melyiküké, akkor az már jó biztos nem lehet. Amikor az énekes semmivel sem több, mint egy helyi kezdő csapatnak a frontembere. Erre van egy mondásunk: kezd el hozzávagdosni a vajas pirítósokat a falhoz és nézd meg melyik ragad oda végül. Remélem érted mire célzok. Visszakanyarodva a technológiás eszmefuttatásomhoz. Itt van végre az internet, a lehetőség, hogy megmutasd, mennyire eltérsz másoktól. Erre mindenki betagozódik valahova.

Te személy szerint szoktad arra használni a netet, hogy új zenéket találj? Akár új inspirációt a készülő Suicidal-lemezhez.
Szokták ismerőseim mondani, hogy hallgassak több zenét, mert hasznomra válik. Aztán amikor bekapcsolom a rádiót, legszívesebben hányni lenne kedvem, de nem pazarolom ilyenekre a gyomorsavam. Feladtam, hogy más zenéit hallgatva inspiráljam magamat. Egyszerűen mindent úgy csinálok, ahogy nekem tetszik, mindenki mást leszarok nagy ívben. Szomorúan konstatálom, hogy nincs olyan zenekar, mint mi, amely mindig meg akarna újulni és lemezről lemezre valami radikálisat létrehozni. A Suicidallel bármikor meg tudok csinálni egy olyan lemezt, amihez hasonló még nem volt.

Akkor konkrétan rákérdezek. Mikor jelenik meg az új ST-album?
Év végéig mindenképpen. Pár dolog miatt még vissza kell mennünk a stúdióba, de semmiképpen sem szeretnénk, hogy átcsússzon jövőre a megjelenés. Nagyon tökös anyag lesz, de nem lesz ilyen spéci hangzása, amire azt mondják majd, hogy hú, ez olyan 2008-as vagy hú, ez olyan 2012-es vagy hú, ez olyan 2016-os. Szimplán csak egy jó lemez lesz, amire remélem hat évvel később is örömmel fognak visszaemlékezni.

Mi volt az oka annak, hogy 1997-ben újra összeállt a zenekar?
Épp a Cyko Mikóval és az Infectious Grooves-zal turnéztunk Európában és a végére rengeteg ST-dalt is játszottunk. Annyira élveztük, hogy aztán megbeszéltük, érdemes lenne folytatni, ha ennyire imádjuk. Oldjuk meg a problémáinkat, szeressük egymást, ahogy eddig és élvezetből csináljuk. Ne kelljen a turné végén már számolni a napokat, hogy úristen mikor leszünk túl rajta. Emiatt is beszélhetünk most itt a Suicidal Tendencies-zel kapcsolatban.

Kint beszélgettem kicsit a turnémenedzseretekkel, és mondta mennyire imádtok Európában turnézni. Még azt is elmondta, hogy otthon, Los Angelesben nem látni ennyi dögös nőt biciklin.
Azért mert ők sportkocsival járnak. (nevet)

Arról is mesélt nekem, hogy kicsit tele van már a tökötök Amerikával, és ugye te is Ausztráliában élsz már félig-meddig.
Az a baj Los Angelesszel, hogy minden ember úgy viselkedik, mintha egy kibaszott valóságshow-ban lenne, ahol állandóan kamerák követik. Gyerekkoromban itt mindenki máshonnan, más országból jött. Voltak olasz, mexikói, német, francia, hippi, punk és tényleg mindenféle cimboráim. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy Los Angeles egy óriási kulturális olvasztótégely, amelynek méretével csak New York vetekedhet. Emiatt ha azt akarod, hogy legyen belőled valaki, akkor csak a két metropolisz közül választhatsz. Kicsit furcsa, hogy amikor Nyugat-Közép-Amerikában vagyunk, találkozunk teljesen átlagos, szerény emberekkel, akiknek az a vágya mondjuk, hogy egyszer legyen egy virágboltja. Los Angelesben viszont mindenki kibaszott cégvezető meg producer meg apám fasza akar lenni. Ezért is szeretjük annyira Európát, mert ez a fajta arcoskodás itt kevésbé jellemző. Vegyük példának Szerbiát. Pár éve egy fesztiválon jártunk arrafelé és totálisan ledöbbentünk. A biztonságiak extra agresszívek voltak, az emberek folyamatosan próbáltak belógni, mert egyszerűen nem volt pénzük jegyre és nem fogadták el a boltban az eurót, mert féltek, hogy emiatt azonnal kirabolják őket. Aztán leültünk némelyikükkel dumálni és a világ legnagyszerűbb emberei, akik egyszerűen rossz helyre születtek, ahol alig van lehetőség a kitörésre. Arról az élményről nem is beszélve, amikor könnyező férfiakat láttunk az első sorban a koncertünk alatt. Amerikában az ilyen megnyilvánulások elképzelhetetlenek. Ezt a fajta őszinteséget egyedül a pici gyerekeimtől kapom meg Amerikában, tőlük is csak amíg fel nem nőnek.

(A képet innen loptuk.)