Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Green Day - ¡Tré!
(Reprise)
Az év utolsó hónapjával elérkezett a Green Day albumtrilógiájának befejező része is. Ahogyan a cím is mutatja, Billie Joe-ék már előre érezték mi lesz a véleményünk a harmadik lemezről, ezért voltak olyan kedvesek, és - borzalmas poénnal élve - helyettünk is ráaggatták a tré jelzőt. Az Uno!, Dos! és a Tré! nem fog ott szerepelni senkinek a 2012 kedvenc lemezeit felsoroló listáján, még szerencse, hogy pár hét múlva már senki sem emlékszik majd erre az egészre.
Nem is kezdődött túl jól a dolog, mivel az első powerpopos lemez kriminálisan gyenge lett, tele fájdalmasan semmilyen dalocskákkal, míg a második már egy fokkal élvezhetőbb, de a nagy garázsrockolást sikerült a legtisztább hangokig lecsupaszítani. A Tré! az ígéretek szerint ennek a két lemeznek az epikus egyvelege, ahol az Uno! melegíti be a bulit, a Dos!-nál elszabadul a pokol, a Tré! pedig már másnapi takarítást jelenti. Mivel ezekre vad bulizást 14 év fölött nehezen tudunk elképzelni, így a Tré! igazából nem hagy olyan nyomot bennünk, amit ne lehetne eltüntetni pillanatok alatt.
Fáradt, ötlettelen, és hallhatóan túlerőltetett a legtöbb dal, és hiába adott nekik olyan címeket a zenekar, mint mondjuk Dirty Rotten Bastards, Brutal Love vagy Sex, Drugs & Violence, ezekben nagyjából annyi punk van, mint a Szigeten a Party Arénában. A Green Day nagyon törekedett rá, hogy valamiféle stadionrockos epikussággal zárja le az albumsorozatot, de ilyen zene hallatán a világ minden stadionjában petárdákkal dobálnák őket.
Konkrétan el kellett telnie az album felének, hogy végre legyen valami, ami felkelti a figyelmemet, de az is csak azért, mert a Sex, Drugs & Violence-ben Mike Dirnt basszusgitáros is énekel egy sort. A Dirty Rotten Bastards megpróbál egy kicsit kocsmarockos lenni a maga futballhuligános refrénjével, de ez is olyan, mintha egy baseball meccs közönségét próbálnánk rávenni a szurkolásra. Végül a lemez zárásaként egy érzelmes balladát is bevet a Green Day, de – továbbra is focis hasonlattal élve – a zsebkendőket nem a szemünk törölgetésére vesszük elő, hanem ezzel intünk búcsút az idén felettébb gyengén teljesítő Green Day Punkers csapatának.
Ennyi generikus, gyárszalagról lepottyant punkrock számot az Offspring-Sum41-Blink182 triónak is csak hosszú évek munkájával sikerült összehozni, a Green Daynek elég volt hozzá három hónap. Érezhető volt az igyekezet, hogy kicsit kísérletezzenek ezzel-azzal, de végül megmaradtak az unalomig ismert formulánál, ahol a már a negyven fölött járó tagok képtelenek bevinni azt a pluszt, ami még ment a korai Green Day-lemezeken vagy esetleg valami egészen monumentálisat kreálni, ahogyan az sikerült nekik az American Idiottel. A pop punk pont az a műfaj, amit egy bizonyos kor fölött már csak nagyon óvatosan szabad csinálni, mert hamar közröhej tárgyává válik az ember. A fentebb említett együttesek a cali punk népszerűségének csökkenésével gyorsan bele is estek ebbe a csapdába - elég mondjuk a tavalyi Blink182-lemezre gondolni - és sajnos azt kell mondjuk, hogy ezzel az albumtrilógiával a Green Day beverte az utolsó szöget a populáris punkrock Converse-logós koporsójába.
Amikor a zenekar bejelentette, hogy idén egymás után három albumot is kiadnak, volt egy olyan érzésem, hogy az együttes ezzel mesterhármast fog szerezni öngólokból. Végül nem tévedtem, mert hiába lett a Dos! még egy viszonylag vállalható alkotás, a másik két lemez bántóan semmilyen, unalmas, színtelen-szagtalan pop-rock tucat termék. Ha a három különálló lemez helyett fogták volna, és a legjobb dalokból gyúrnak egy akár 20 dalos albumot, akkor nem lenne most esélyes a Green Day a 2012 legnagyobb blamájáért járó díjra. Így viszont a nagy csinnadrattával beharangozott lemezsorozat nem zavar több vizet, mint egy aranyhal egy cápákkal teli tengerszakaszon.
