Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Action Bronson - Blue Chips
(Fool's Gold)
Ritkán fordul elő, hogy az ember olyan előadóba fut bele, akit elég csak egyszer látni vagy hallani, azonnal beleég a retinájába. Action Bronson (már maga a név is!) tipikusan ilyen figura. Igazi trash attitűd, szuggesztív sztíló és régi vágású power flow. A rapper albán bevándorlók gyermeke, aki 2011-ben debütált első lemezével, és még csak 29 éves, de simán kinéz 35-nek. Mivel Bronson civilben mesterszakács, ezért nagyon szeret enni, gyakran szóba is kerül a kajálás a számokban, aminek produceri munkájáért Party Supplies felelt, és hiába lett hivatalosan a Blues Chips egy mixtape, igazából akár különálló albumként is lehetne jellemezni a rapper és a dalszerző 16 számos közös örömzenélését.
Az album magasztosan indul, és végig hordoz magában egy linearitást, amitől már ki is lép az utóbbi évek trendjéből, hogy egy lemez pár slágerszámon kívül ne adjon többet. Az egész anyagot körüllengi valami különleges atmoszféra, amit ha definiálni kellene, talán egy Guy Ritchie-filmhez tudnám hasonlítani. Súlyos, mint maga Bronson, de mégis laza, könnyed és vicces, de a merész mintahasználat, sok gitár, groovy dobok és basszusok ellenére nincs kiemelkedő dal, inkább az egységesség a jellemző. Talán a Thug Love Story 2012 az, ami leginkább kilóg a lemezről, nálam ez talált be legjobban az egyedi felépítésével, a Bronxi mesében is hallható mintájával és talán ez a szám a legőszintébb pillanat az albumon.
A Dreamer simán kiránt egy vasárnapi másnaposságból a húzós gitártémájával, utána rögtön jön a Ron Simmons, ami meg annyira laza alapon fut, hogy egyből feltennék egy napszemüveget, ne érezzem már magam kellemetlenül. A következő vagány gitáros trekk, az Expensive Pens, ami talán a legjobban leképezi az Action Bronson-világ lényegét: előretolt szövegek, a megszokottnál halkabbra kevert dobok, és olyan gitártéma, ami egy Rage Against The Machine-lemezen sem lenne idegen. Ez a blokk a legerősebb az albumon, se a lemez eleje, sem pedig a vége nem olyan kiemelkedő, mint a középső rész.
Az Arts & Leisure a mélypont, pedig viccesen kezdődik, de utána simán elalszol tőle vagy egyszerűen továbblépteted. A Blue Chips utolsó felét az Intercontinental Champion menti meg, a laza zongora viszi a fejet, ahogy kell, viszont az utána következő négy számot nem feltétlenül tettem volna rá a lemezre. Jóval elmarad a többi trekk színvonalához képest, talán csak a 103 and Roosy a kivétel, ami azért kapott egy elég rangos alapot.
Nagyon erős MC, talán az utóbbi évek felhozatalából ő az egyik legjobb. Van pár közreműködő is a lemezen, de hál' Istennek nem viszik túlzásba, megmarad Bronsonnál a puska, mert hiába színesíti az anyagot egy-egy vendégrapper, mindig kicsit visszaesik a szint, amikor nem Action szövegel. Azoknak jöhet be ez az album, akik szívesen hallgatnának egy ZZ Top-szökevényt reppelni, és nem ijednek meg attól, ha mondjuk nincs egy dalban refrén.
