2013.05.07. 13:26 – Rácz Mihály

Lajkó Félix élete művét játssza - lemezkritika

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

lajko_mezo_2571_c.jpgLajkó Félix - Mező
(Fonó)

Lajkó Félix sorrendben tizenkettedik lemezéhez érkeztünk, ami önmagában is jelentős szám és egy életműt tekintve is nagy dolog. Ráadásul itt a különlegességet kétszeresen aláhúzza, hogy a kivételes megítélésű hegedűs ezúttal, életében először citeralemezzel állt elő. A CD belső borítójának szövege is megerősíti ezt, úgymint: 1983 – Lajkó Félix megkapja élete első citeráját. 2013 – Lajkó Félix elkészíti élete első citerás lemezét. No, ez már valami, így egészen más a felütés, az ember más lelkiállapotba helyezkedve kezd zenehallgatásba. 

Lajkó Félixről így az elején annyit érdemes megjegyezni, hogy a kép tisztuljon azok számára is, akik még nem hallottak róla, vagy csak felületesen, hogy a muzsikusvilág egyik legexcentrikusabb, legkevésbé zsánerekbe sorolható figurájáról beszélünk, aki sok ítész szerint egész életében azt a bizonyos egyetlen művet játssza. Erről egyébként ő maga, a nekünk adott interjúban ezt mondja: „Sokan vannak, akik ezt nyomják: a Lajkó az nem változott, meg ezt kéne csinálnia, meg amazt kéne csinálnia. Nem tudom, mit kéne változtatnom rajta, egyáltalán mások mit szoktak rajta változtatni? Minden alkalommal más kéne csinálnom? Nézd meg, falusi hegedűsök életük végéig ugyanazt játsszák, ráadásul generációkon át. Vagy hegedűversenyeket.” De ha jól átgondoljuk, akkor ez igaz mindenféle műfajokra, nem csak a folk és a klasszikus zene világára. Zsánert, műfajt, formát persze változtatnak gyakran a zenészek, már a nagy trendi elvárások miatt is, de a zenélés lényegi, belső minőségét áthangolni nem nagyon szokta senki. Miért is kéne? Mindenesetre Lajkó Félix most hangszert váltott, elővette réges-régi, még édesanyjától kapott citeráját, amit bizonyára legalább olyan jól ismer, mint saját arcát, vagy még jobban, hozta régi kedves bandáját, azaz Brasnyó Antal brácsást, Kurina Michael cimbalmost és Kurina Ferenc nagybőgőst.

Annyi bizonyos, hogy Félix első tizenegy albumával el is jutott mindenféle zegzugba, ahová csak juthatott, talán valamiféle végpontba, keleti terminológiával szólva a semmi kapujához, vagy a nyugati kultúra megfogalmazásában az életmű teljessé vált, és ideje is volt valami másnak, ami lezár, vagy újat nyit. Lezárásnak, vagy kikerekítésnek így utólag tekinthetjük is az előző albumot, a 2011-es Makovecz turné-t, ami a két évvel korábbi csúcspont, az A bokorból koncertváltozata. Ez az új lemez tehát a citerával valami új hangot pendít meg – szó szerint és átvitt értelemben is. És most már elárulhatom, még ha ezzel szembe is megyünk a cikk felütésének, és a fenti idézetnek, Lajkó Félix mégiscsak valami újat mutat meg magából, és nem csak formailag, technikailag, hanem zeneileg is. Persze nem könnyű megfogalmazni, hogy miben is áll ez az új, nem véletlen, hogy maga a zenész sem teszi, ráadásul valamiféle alapdefiníciót sem igen tudunk adni Félix zeneiségéről, mert nála tényleg olyan vizeken járunk, ahol a megszokott kategóriák hajítófát sem érnek. Kicsit hajaz az ő művészete a keleti megközelítéshez, főleg a zen-buddhizmus világára – a számok címei is ilyenek, hogy: Kijárat, Vasút, Kuvasz, Mező, Nyár, Hajszál, Szellő, mintha haikukra utalnának -, ahol nem kell, nem is szabad a költészetet prózává, főleg magyarázkodássá zülleszteni. Ha azt kérdezik arrafelé például egy műről, hogy az mit jelent, vagy miről szól, akkor a művész annyit tehet, hogy előadja még egyszer, és közli, hogy erről.

Eszembe is jutott egy anekdota, ami Lin-csi, a híres zen mester apátságában játszódik. Egy vándorszerzetes érkezett egyszer hozzájuk egy szépséges lanttal, ami az egyik szerzetest rögtön meg is babonázta, és kérte, hogy a vándor játsszon rajta. A kolostorban mindenki áhítattal hallgatta a fenséges és sosem hallott magasságokba és mélységekbe hatoló muzsikát, maga Lin-csi mester is. A zenélésért epekedő tanítvány szó szerint el is ájult extázisában, majd magyarázatot kért a zenéhez, mire a vándor válaszként hangról hangra újra eljátszotta kompozícióját. A tanítvány újra elájult, majd este közölte, hogy buddhává vált, megvilágosodott. Ha ez még nem lenne elég, vagy nem derült volna ki, hogy az előbb valójában azt akartam elmondani, hogy milyen is Lajkó Félix új lemeze, akkor felidézem az évtizeddel ezelőtti Hős című kultikus hongkongi-kínai filmet, aminek az elején két harcos belső párharca alatt egy muzsikus játszik húrszakadásig – na az például jó támpont. De a legjobb támpont a lemez maga, ami hangról hangra arról szól, amikor egy valóban öntörvényű művész a lehető legközelebb kerül ahhoz, amit magából átadni képes, amit lelke legmélyéről kimuzsikálni tud.

Most mondhatnám, hogy ilyen, meg amolyan flikk-flakkok vannak benne, hogy Félix milyen elképesztően intenzív és szenzitív, hogy milyen mértékben táplálkozik népzenéből, jazzből, vagy bármilyen más dalból, és még igaz is lenne, mégsem mondana el semmit magáról a zenéről, főleg nem annak lényegéről. Miben is áll a leglényege? Talán abban, hogy a zene, főleg az őszintén kitörő, leküzdhetetlen zenélési vágyból fakadó zene lényege, hogy szavakba nem önthető, a verbalitás fölött álló kommunikációs forma, az ember egyik legmagasabb kifejezési módja, talán igaz az, hogy az istenektől kaptuk ajándékba. Persze lehet, hogy ezek túl nagy szavak, kicsit idegenül csengenek egy popzenei portálon, így nem is marad más, minthogy ki-ki maga járjon a történet után.

Egyébként nem előzmény nélküli a citerás ügy Lajkó Félix részéről, koncertéletében azért időről időre előkerült eddig is, ráadásul tavaly óta rendszeresen ad citerás koncerteket komolyabb koncertszínpadokon is (MÜPA, BMC), így aktuális a lemezmegjelenés. Zenészkörökből egyébként hallottam azt a kritikát – koncerteket követően -, hogy a bandája nem tudja azt a szintet, amit kellene, hogy nem méltó társai Félixnek. Nos, ilyen füllel is hallgattam az anyagot, és nem osztom ezt az álláspontot, mert mint kísérő bandával, az égvilágon semmi baj nincs velük, simán és lazán hozzák a rockandrollt, a gurulós és lüktető grúvokat – ebben mint falusi bandának nagy gyakorlatuk van -, és Lajkó Félixnek valójában pont erre van szüksége. Arra, hogy megbízhatóan tolják alá, ami kell, a kísérőbandából senki ne bűvészkedjen, és a főszereplő akadálymentesen ki tudjon bontakozni, szárnyalását semmi se botlassza. És nyilván az sem utolsó szempont, hogy kölcsönösen ismerik egymás minden rezdülését. Ja, és még valami: ez egy roppant veszélyes lemez, el lehet ájulni hallgatása közben, de ha szó szerint mégsem, akkor pedig megtörténhet az ami velem: nem csak az eddigi Lajkó Félix-lemezeket tette ez az új idézőjelbe, de nagyjából minden más zenét is mostanában. Pár tucat meghallgatás után is csak ezt kívánom újra, bármi egyebet kedvetlenül veszek ki a lejátszóból. Talán nem véletlen, hogy a buddhista istenek tiltották a zenét, veszélyes manna az, nem vitás. 


lemezkritika folk lajkó félix népzene citera ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása