Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az idei év egyik legklasszabb koncertjét adta hétfő este a mindössze 23 éves gitáros-dalszerző, Mac DeMarco a budapesti Kuplungban, nekünk pedig lehetőségünk nyílt pár szót váltani vele a fellépése előtt. A közismerten nagy dohányos, kedvenc cigarettamárkájának külön dalt is szerző DeMarcóval beszélgettünk a káosz iránti szenvedélyéről, a jéghokiról, a részegen koncertezésről és elmesélte élete eddigi legdurvább fellépését, ahol túlzott alkoholfogyasztás miatt egy hangfalakról kötött iPodról szóló U2-számra karaokézott dobverőkkel a nadrágjában. (Fotók: Bajusz Adrián)
Ez a második európai turnéd. Érzel valami különbséget a korábbihoz képest?
Az előzőn nem mentem túl messzire, főleg Nagy-Britanniában léptünk fel. Most viszont körbeutazzuk Kelet-Európát és mondanom se kell mekkora élmény ez egy kanadai srácnak, akinek már London is nagyon nagyon jó volt. A fellépések valamivel kisebbek a nyugatiakhoz képest, és fura, hogy az országhatárnál teljesen kipakoltatnak minket meg kutyával vizsgálják át a kocsinkat. Gondolom ez természetes nálatok, akik nem tagjai az uniónak.
Magyarország is az Európai Unió tagja.
Ó, akkor szerintem Szerbiára gondoltam.
Lehetséges, hogy ezeket az élményeket később megzenésíted?
Előfordulhat, de nálam a dalszerzés kicsit másképp működik. Sohasem tudom előre miről szólnak majd a dalaim, ráadásul én nem az a csávó vagyok, aki még a turnébuszban is új dalokon töri a fejét. Egyszerűen azért, mert utazás előtt valószínűleg totál részegen lépek fel, másnap pedig örülök neki, ha nem döglöm meg a kocsiban a másnaposságtól. Ilyenkor az egyetlen vágyam egy rendes reggeli, semmi más. Lehet ez egyes zenészeknél működik, de az életvitelemnek hála én erre képtelen vagyok.
Viszont azok közé tartozol, akik simán színpadra lépnek tök részegen.
Naná, a legutóbbi fellépésünkön is matt kész voltam.
Könnyebb neked így kezelni a szerepléssel járó feszültséget vagy egyszerűen szarsz bele az egészbe?
Azt hiszem az egész valahol azzal kezdődött, hogy a rám nehezedő nyomást így próbáltam kicsit tompítani, de ez már hat éve volt. Most már semmi feszkó nincs bennem a koncertek előtt, az ivászatot inkább egy afféle rituális felkészülésnek tekintem. De az is lehet, hogy ez egy ilyen tipikus észak-amerikai szokás. Mondjuk, kicsit félek attól, hogy alkoholista válik belőlem.
Mielőtt a zenélés lett volna a fő pénzkereseted, számos borzalmas munkád volt. Milyen volt például orvosi tesztalanynak lenni?
Montrealban nagyon nehéz úgy munkát találni, ha nem beszéled quebeci franciát. Ez esetben három opció közül választhatsz: lehetsz telefonos ügyfélszolgálatos, elmehetsz mosogatni vagy gyógyszerészeti kísérletekre jelentkezel pénzért. Én kifejezetten gyűlölöm a kötött munkaidőt, ezért viszonylag egyértelmű volt, hogy az utóbbit fogom választani. Mondanom se kell, mennyire borzasztó, amikor mindenféle bizarr dolgot művelnek a testeddel, mint egy kibaszott kísérleti egérrel. És nagyon szarul fizettek.
A pénzt gondolom hangszerekre és stúdió gyűjtötted.
Nagy lófaszt, csak arra volt elég, hogy vehessek magamnak cigit és kaját.
Ma már meg tudsz élni kizárólag a zenélésből?
Igen, és nagyon imádom per pillanat az életemet, bár kissé fura, hogy ha otthon vagyok, akkor már nem járok el bulizni, mint régen. Ugyanis mára ez lett az életem, hogy bulikon lépek fel, és egy idő után örülök, ha nyugiban kiülhetek a kertbe cigizni. Ráadásul többet keresek ezzel az egésszel, mint amennyire korábban gondolni mertem.
A zenédet hallgatva sokszor felötlik az emberben, hogy te biztos a napos Kaliforniában élsz, nem pedig Kanadában. Gondolkoztál már azon, hogy átköltözz Los Angelesbe vagy San Francsicóba?
Rengeteget gondolkoztam ezen és egy ideig komolyan fontolóra vettem, hogy elhúzok New Yorkba vagy Los Angelesbe. Most viszont imádok Montrealban élni, ettől függetlenül egyáltalán nem vetem el annak a lehetőségét, hogy egy jobb lemezszerződés hatására áttelepüljek Amerikába.
Közismerten imádod a Jonathan Richmanhez vagy Shuggie Otishoz hasonló dalszerzőket. Hogyan ismerkedik meg ilyen zenékkel egy fiatal kanadai srác?
Nekem szerencsém volt, mert olyan társasággal lógtam, akik fanatikus lemezgyűjtők voltak, így viszonylag fiatalon megismertem az említett előadókat. Velük és a zenéjükkel nőttem fel, ezért pedig nagyon hálás vagyok a sorsnak. 16 évesen nem keveredik sok ember véresen komoly vitába az iskola folyosóján egy My Bloody Valentine-lemez kapcsán.
Ezek szerint nem nagyon lógtál ki a gimnáziumi közegből.
Azért ezt nem mondanám. Kanadában nem az amerikai focisták, hanem a hoki játékosok jelentik a középiskolai seggfejeket, velük meg túl gyakran nem beszélgetsz a My Bloody Valentine-ról. Szerintem nem is szerettek engem túlságosan, bezzeg a barátnőik. Viszont sohasem vertek meg vagy basztattak a suliban, mert ilyen furcsa csodabogárnak vagy éppen buzinak néztek. Én meg közben módszeresen dugtam a nőiket. Egyébként is retardált az összes hoki játékos.
Találkoztál már mondjuk Edmonton Oilers-mezes rajongóval valamelyik koncerteden?
Még nem, de kurva jó lenne! Mondjuk a franc se tudja, hogy néz ki egy jégkorongozó a felszerelése nélkül.
Ha megkeresne téged egy NHL-csapat, hogy írj nekik egy bevonuló dalt, elvállalnád?
Áh, leszarom az egészet. Egyedül azt teszik a jégkorongban, amikor zavargások vannak városban egy nagyobb rangadó miatt. Olyankor fogok egy hatos csomag sört meg egy doboz cigit, kiülök valami jó helyre és nézem, ahogyan az emberek rendőrautókat gyújtogatnak. Imádom a káoszt.
Ha már káosz. Mi volt az eddig legőrültebb koncertélményed a saját bulidon?
Úristen, ez egy elég nehéz kérdés, mert az esetek nagy részében olyan mocsár kész vagyok, hogy másnap semmire sem emlékszem. Talán az, amikor vak részegre ittam magam a saját koncertemen, amin csak haverjaim voltak ott meg egy tucat izlandi turista. Annyira bekúrtam, hogy képtelen voltam gitározni ezért fogtam az iPodomat, rádugtam a hangfalakra és elkezdtem karaokezni. Innentől van egy képszakadásom, arra tértem magamhoz, hogy szét van szaggatva rajtam a ruha, az emberek folyamatosan sörrel locsoltak és találtam a seggemhez dugva három dobverőt, miközben egy U2-feldolgozást énekeltem. Aztán megjöttek a klub tulajdonosai és próbáltak kidobni a helyről, viszont pár csaj elém állt és azzal védtek meg engem, hogy egy híres New York-i zenész vagyok és ez a performansz része. Állítólag egy csomó videó is készült erről az esetről, de még nem mertem rákeresni.
Ma este józan leszel?
Most még az vagyok, de nem sokáig.
Mi rákerestünk arra a bizonyos bulira (felnőtteknek):
