Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Franz Ferdinand - Right Thoughts, Right Words, Right Action
(Domino/Neon Music)
Amikor 2013 tele van elképesztően jó lemezekkel, akkor már az ember hajlamos legyinteni az új Franz Ferdinand hallatán. Mikor is volt, a kétezres évek közepe felé tán? Egymást érték a semmiből feltűnő izgalmas brit gitárzenék, amik a posztpunkból, garázsrockból és britpop elemekből készítettek jobbnál jobb bemutatkozó lemezeket, hogy aztán erre az egészre rásüthesse a közvélemény az indie jelzőt. Kasabian, Editors, Arctic Monkeys, Kaiser Chiefs, Libertines, Bloc Party és természetesen a Franz Ferdinand képviselte ezt a generáció, ami napjainkra darabokra szakadt. A Bloc Party elveszett az elektronikában, az Editors stadionrockra váltott, az Arctic Monkeyst megfertőzte Amerika, a többiek pedig az egyre nehezebben definiálható indie halványuló népszerűségével kezdtek lemorzsolódni - a Libertines esetében persze más a helyzet. A Franz Ferdinand azonban maradt a jól működő sémáknál, hogy aztán a harmadik lemez kísérletezése végül megfogja a zenekart. Ezért újabb négy évet kellett várni a Right Thoughts, Right Words, Right Actionre, ami az előzetesek alapján visszahozza a seggrázós életérzést a skótok zenéjébe.
Kicsit mérges is vagyok magamra, hogy mára annyira izgat fel egy új Franz Ferdinand-album, mint valami sokadik chicagói csodagyerek bemutatkozó raplemeze. Ugyanis a skótok még akkor voltak igazán menők, amikor még léteztek olyan megkülönböztetések egymás között, mint rocker, rapper, diszkós, punk és hasonlók. Ma viszont egy magára valamit is adó zenebuzi az internet miatt sem teheti meg, hogy akkor csak helyes brit fiúkák gitárzenéjét mantrázza otthon, és számomra is izgalmasabbá vált ezer más dolog, mint a Franz Ferdinand visszatérése. Ezért is ért annyira kellemes meglepetésként az a mindössze tíz dal, amin zenekar eddig dolgozott. Nyoma sincs a Tonight kissé művészkedő hangulatának, helyette kapunk egy csomó számot az első két albumról, kicsit aktualizálva és színesebb hangszereléssel.
A Right Action például egy instant sláger, amitől egy laptop előtt ülve is a környék sármőrének érezhetjük magunkat. De ez tíz éve is így volt, szóval ez akár a bemutatkozó lemezükön is szerepelhetne, ha a meglepően működő fúvós részeket elhagyjuk. Az első kislemezzel akár el is intézhetnénk az albumot, mondván ennyi nekünk bőven elég, hogy ismét beleszeressünk Kapranosékba. Aztán következik az Evil Eye kémfilmparódiába illő, bugyinedvesítő basszusa azzal az apró kis fütyülő hangtól, amitől magunk előtt látjuk a négy skót zenészt egy Bond-film díszlete előtt csokornyakkendőben doowopot játszani. Ezzel nincs vége, a Love Illuminationben is hallható fúvós részek most AC/DC-s hard rock riffekkel és korai sci-fi filmek rakétakilövése előtti visszaszámlálásra emlékeztető billentyűzéssel párosulnak, hogy a végét kicsit elbénázzák egy kissé enervált gitárszólóval.
Itt aztán kicsit leül a tempó, a Stand on the Horizon semmivel sem több vagy kevesebb, mint az általában elfeledett Franz Ferdinand-számok az utóbbi tíz évből, a Fresh Strawberries pedig cuki meg minden, de már hallgatás közben elfelejtem. Valahol ennél a résznél érezhető, hogy akármennyire szeretem az együttest, egyszerűen már én sem tudom mi kéne nekik ahhoz, hogy ismét azt érezzem, amit a Michael vagy a This Fire volt képes okozni. Pedig a Bullet garázsrockos lüktetése sem rossz, bár Kapranos kappan hangja itt talán már egy kicsit sok.
Az album utolsó harmada így szolid vállvonogatásba fordul. Ugyan vannak kifejezetten menő gitártémák még (Treason! Animals.), érdekes műfaji kísérletezés (Brief Encounters) és a kötelező neopszichedelikus elszállás (The Universe Expanded), amivel annyit próbálkoztak a négy évvel ezelőtti nagylemezen. Az mindenképpen pozitívum, hogy ennyire tudatosan állították össze a dallistát, elejére a pörgős bulizenék, közepére egy kis britpop, hogy a végén azért had próbálkozzanak már mással is lehet, ha nem haragszik a kedves közönség.
Szó sincs arról, hogy az új Franz Ferdinand unalmas vagy akár rossz lenne. Ahogy idén a Szigeten ismét kiderült, ők még mindig az egyik legjobb rockzenekar manapság, akiknél jobban kevesen tudják, hogyan lehet egy jól eltalált riffel és egy otromba egyszerű dobjátékkal a legnagyobb bulit csapni. Ezért tőlem évente is jöhetnek, és az ilyen lemezek miatt sem haragszom majd rájuk, hiszen ismét akad számos kiváló dal, amiket szépen beépíthetünk a koncerten éneklős repertoárunkba. Tisztességes brit rocklemezről beszélünk, aminek alkotói szépen kinőtték az indie jelzőt, hogy inkább valami menő vintage rock együttesként funkcionáljanak tovább a jampi sérós gitárosukkal és pár évente visszahozzák azt az időszakot, amikor egy helyben álló jól fésült angol hülye gyerekek jelentették a rock and rollt.
