Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Arctic Monkeys – Suck It And See
(Domino/Neon Music)
Az Arctic Monkeys maga mögött tudhat két kiemelkedően, és egy közepesen sikeres lemezt. Ők birtokolják a legnagyobb példányszámban eladott debütalbum címét a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not-tal. Az első zenekarok közé tartozik, akik az internet segítségével már sztárként jelentethették meg első albumukat, utat taposva ezzel rengeteg "csináld magad" csapatnak. Most pedig itt a negyedik lemez, ismét Kaliforniában felvéve, ezúttal Josh Homme nélkül.
Az az igazság, hogy kevesek zenéjén figyelhető meg ennyire könnyen a környezetváltozás, mint Alex Turnerékén. Az első két nagyon sikeres lemezből szinte harapni lehetett Angliát minden tekintetben. A szövegek rengeteget merítettek a brit kispolgári létből, és maga a stílus is jól illeszkedett az akkor épp tetőző indie rock-hullámba. Feszes volt, jól táncolható, gondtalan és vidám, aminek külön hitelt adott, hogy az Arctic Monkeys tagjai is fiatal srácok voltak, akik épphogy kiléptek a pubertáskorból. Ahhoz, hogy ennek a pár évig tartó hullámnak ennyire emblematikus zenekarává válhassanak, természetesen jókor kellett lenniük jó időben, de öt év távlatából tényleg nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az eredetileg sheffieldi társaság olyan kreatív csúcson volt, amikor még a b-oldalas dalok is slágerek lehettek volna, ha azokhoz forgatnak videót.
Aztán egyszer csak elkezdte unni a világ a The XYs zenekarokat, az Arctic Monkeys pedig összebarátkozott a stílusban lehető legtávolabb álló Queens Of The Stone Age-es Josh Homme-mal, aki el is vállalta a 2009-ben kiadott Humbug feletti producerkedést, mindezt persze Kaliforniában. A végeredmény marihuánafüstben érlelt "stonerpop" lett, kevés igazi slágerrel, viszont ügyes megoldásokkal, amiken jól hallatszott a zenekar környezetében hirtelen megnövekedő hippik száma. Bár utálni senki nem utálta a lemezt, de minden pozitívuma mellett túlzottan apatikus lett, és nekem például annak ellenére sem ugrik be egy húzódal sem róla, hogy kifejezetten sokat hallgattam.
És akkor most itt van a Suck It And See, ami bár nem váltott radikálisan irányt, még mindig Kaliforniában készült, de azért átgondoltak pár dolgot a srácok. Például azt, hogy bármilyen jól is szól ez a lelazult középtempó, rendes refrének nélkül mindenképp unalmas, szóval csak vissza kéne hozni ezt az elemet. Aki az említett feszes tempók miatt szerette meg az Arctic Monkeyst, az valószínűleg örökre elfelejtheti a zenekart, aki viszont Alex Turner vitathatatlanul zseniális dalszerzői képessége foglalkoztatja, az bátran próbálkozhat a Suck It And See-vel. A mázsásnak szánt, de inkább csak pózolós riffek meglepően gyakori alkalmazása mellé ugyanis előszedtek sunshine popra emlékeztető megoldásokat, amik miatt most éppen úgy tűnik: nem az unalmas stoner Kaliforniát mutatják be, hanem a jópofa részét. Homme is érezhette, hogy túlzottan rajta hagyta névjegyét múltkor a produkción, ezért ezúttal csak az All My Own Stuntsban vokálozik, a produceri feladatokat a már az előző lemezen is segédkező, többek közt Peaches, a Simian Mobile Disco vagy a Mystery Jets mellől ismert James Ford látta el egyedül.
Ha az első két lemez a néha titokban piáló, de azért gondtalanul leérettségiző külvárosi srácok életét mutatta be, akkor a Humbug azt a pontot, amikor ezek a srácok felkerülnek egyetemre, hozzájutnak egy kollégiumi szobához, és rájönnek, hogy igazából már minden nap megtehetik, hogy betépve fetrengenek az ágyon, miközben valaki Youtube-videókat mutogat. Mintha a Suck It And See előtt kaptak volna észbe, hogy hoppá, egész évben nem csináltak semmit, viszont zavaróan lebutultak. Épphogy bent maradtak, és mostanra érett, nagyjából megfontolt arcok lettek, akik nem veszik túl komolyan az életet, de nem is szarják le azt. Ott vannak a legjobb bulikon, de nem az összesen, és már nem arról ismerik fel őket a szaktársaik, hogy ezek azok az arcok, akiknél mindig van fű.
Ugyanakkor az is lehet, hogy tévedek, és semmi ilyen nincs a háttérben, csak most éppen ilyen hangulatban írtak 12 dalt, épp 40 percben.
