Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Bajdázó - Örökös zene
(Bajdázó)
Elég volt hírét venni a készülő Bajdázó-albumnak, beindult nyomban az izgalom, bizsergett ott belül valami. Népiesen szólva várós volt. Hogy jobban-e, mint sok egyéb akármi, nem tudom számít-e, de azért igen. Sőt, még jobban. Aki ismeri az egyre megbecsültebb börzsönyi bandát, az tudja, miről beszélek, aki pedig nem, annak mást nem tanácsolhatok, minthogy menjen fel a honlapjukra, és hallgassa meg az életművet elejétől fogva. Megéri. Már persze annak, aki eléggé nyitva van, mert a Bajdázó esetében nem elég a hagyományos belefülelés, a felületes ismerkedés, még az is lehet, hogy többszöri meghallgatás szükséges kódjainak felfejtéséhez – mert itt a dalforma mifelénk kissé szokatlan álom közeli hangzással és természetjáró elcsendüléssel párosul, miközben azért nyughatatlan lelkület szülte. Én valamikor az eleje felé bekapcsolódtam, amikor még jobban kötődtek dalformához, folkos gitárzenéhez, és a számok javarésze is megelégedett a három perc körüli terjedelemmel.
Ennek azonban már viszonylag régen vége, a harmadik ambientes szövésű anyagnál járunk, nézzük hát mi történik benne. Először is elkap a nyitó (két) szám dalosabb jellege, mert ettől szinte kezdtünk elszokni, és el is hittük, hogy nincs már ide, vagy oda visszaút. Oda viszont lett, mert nem fordultak vissza a korábbi hanghoz, tovább lett itt gondolva minden. Vagyis nem tudom, mennyire van ez úgymond átgondolva, mert az is lehet, hogy a megvalósulásban az eddig felhalmozott tudás és bölcsesség nem annyira racionális átgondoltsága, vagyis a zenélés folyamatának kreatív szabadon engedése a mérvadó. Ez pedig oda vezetett, hogy bár minden ízében ismerős a bajdázóság a legutolsó csavarig, mégis új tájakra vetődünk. Az ambientes korszakukra eddig jellemző ködösség, a mindent körülölelő és átitató végtelen melankólia itt félig felszállt, néhol teljesen, és sokkal áthatóbb, fényben csillogó tájékra kerültünk. De az is lehet, hogy ez azért ilyen szembetűnő számomra, mert jó sokszor alámerültem már a világukba, a rajongók megszállottságával figyeltem és elemeztem a lemezeket.
Itt a dalos forma és az ambient szövet valamelyest jobban különválik, mint a két utóbbi albumon, és ez még akkor is így van, ha az egyik legjobb darab, a Vándor például teljesen egybe van szerkesztve az Óceánnal. Ráadásul ezután rögtön egy valódi ambient darabbal haladunk tovább, az A havazás mögött Győrffy Ákos gitáros-hangképfestő által működtetett egyszemélyes project, a Horhos darabja, és később is van még egy ilyen az albumon Folyamisten címmel. Ezek egyébként nem a klasszikus szintetizátoros ambient nyomvonalán haladnak, sokkal inkább lüktető zajok finomra hangolásával és természetes környezeti hangok beépítésével úsznak távoli céljuk felé, miközben mindvégig nagyon közeliként hatnak. Mintha ismerős lenne az egész, nem egy külső idegen hangkollázs húz magával, sokkal inkább benne létezőként élheti meg magát az ember, amivel együtt tud lélegezni utazás közben.
Győrffy Ákos egyébként odahagyta korábbi szintetizátorát, itt már ő is csak gitárt használt, valamint looper pedált, amivel persze igen sok és hatásos effektet tud létrehozni, én simán azt hittem volna, ha nem olvasom ezt a loopert, hogy maradt a szinti – még úgy is, hogy feltűntek a változások. A zenekari felállásban történt némi bővülés, Kas Bence révén új dobosuk lett. Továbbra is Gugyella Zoltán viszont a basszusgitáros és a zenei rendező, amiért nem lehetünk eléggé hálásak, azt hiszem ezt a soundot nemigen rakná össze más ilyen sajátos ízzel. Mile Zsigmond énekes-gitáros szövegei a zenéhez meglepően passzolnak, illetve nem mindig kiszámíthatóan felcsendülő énekrészei olyanok, mintha a végtelenített zeneszövetbe koanszerű üzeneteket helyezne el, és ezúttal sem engedne megülni egy ponton sem, pedig a kísértés nagy a totális belefeledkezésre. Mégiscsak vagy nagyon gondosan ki van találva ez az egész, vagy a művészi-költői véna ritka erejű a Bajdázónál.
A négy folkos dalt műfajilag belőni nem könnyű, ha azt mondjuk, hogy folk-rock, akkor általában egész másra asszociálunk, tehát hagyjuk. A lényeg úgyis ott fogható meg, hogy élvezetesen sodró és meseszép dalok születtek senki másra nem jellemző hangulatban és hangköntösben, amik néha végletesen, és végzetesen kizökkentik az embert. Ez egyrészt ritka jó dolog, másrészt viszont fájdalmas, mert ebben a Bajdázó olyan, főleg ezzel az új anyaggal, hogy magán viseli a drogok minden jellemzőjét, új, de a lélek számára roppant ismerős régiókba röpít, a trip végén viszont magunkra hagy ebben az alig lakható világban, és még függőséget is okoz.
Örökös zene, tehát az egyetlen valódi dolog, az egyetlen valódiság a mátrixban a zene mint olyan – tán konkrétan ez a zene. Vagy konkrétan ez az album, ami mostanában a legizgalmasabb hallgatnivaló széles e tájon. Mindössze hat dal negyven percben, mégis mintha a fél világ bele lenne kódolva. Két dal, a Vándor, és az Örökös zene pedig tényleg mindent visz.
