Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az újra összeállt Kispál és a Borz az orfűi koncertre készülve Bátorkeszire látogatott, és nem okozott csalódást azoknak, akik nem vártak tőle azt, hogy olyan legyen, mint 20 éve. (A képeket a fesztivál Facebookjáról loptuk.)
Én négy éve tényleg elhittem, hogy a Kispálnak vége. Tudom persze, hogy nagyon sok feloszlott, de még népszerű zenekar számára nem a búcsúkoncert az utolsó, hiszen tagjaik egy idő után rájönnek, hogy igazából szeretik a számaikat, valamennyire egymást is, ráadásul sok pénzt keresni meg pláne szeretnek, és ezért még igazán érdemes próbálgatni és utazgatni egy kicsit. De pont az összeállás okai miatt ezek a poszt-búcsúkoncertek már legalább annyiszor sikerülnek rosszul, mint jól, és ehhez még az sem kell, hogy a tagok menet közben megöregedjenek. Elég például a Kaukázus tavalyi visszatérésére gondolni, akikről annyira az látszott, hogy semmi kedvük az egészhez, csak pénzt akarnak keresni, hogy sokakban sikerült tönkretenni a hozzájuk fűződő tinédzserkori emlékeket.
Na, szóval pont a Kispálról nem gondoltam azt, hogy ők is bepróbálkoznak ezzel, hiszen annyira szépen véget ért azzal a 2010-es szigetes koncerttel az életútjuk, hogy jogosan lehetett attól tartani, hogy ha újra hozzányúlnak, az nagyon sok rombolással fog járni. Tavaly év végén aztán mégis bejelentették, hogy a következő három évben lesz koncert a Fishing on Orfűn és néhány bemelegítő buli is külföldön, hiába mondta még a feloszlásnál Lovasi, hogy a következő öt évben biztosan nem fognak színpadra állni.
A warm-upok sorában a harmadik koncertet szombaton tartották a Bátorkeszi Borfesztiválon, Szlovákiában. A fesztivál a falu határában, a borospincék és szőlőföldek között terült el, és hangulata körülbelül egy poros vidéki kolbászfesztivál és a Fishing on Orfű keveréke volt. Bár főleg a magyarokra épített, ebben a kissé falunapos környezetben egész nap kicsit furának tűnt, hogy este Kispál-koncert lesz (főleg, hogy az előző napi headliner Nótár Mary volt). Akit egyébként jobban érdekel a fesztivál hangulata, az már megnézheti az after movie-t (amely alatt érthetetlen módon a Kasabian Underdogja szól, a Kispált pedig kb. 2:25-től lehet látni).
Este fél 10-re aztán csak megjelentek nagyjából kétezren a színpad előtt, és a szlovákul is beszélő konferanszié enyhe kifütyülése után úgy kezdett a zenekar a Bársonyfüggönnyel, mintha nem is tartott volna szünetet. Ez talán annak is volt köszönhető, hogy igazán energikusak már 2010 előtt sem voltak, azt a szintet viszont simán tudták hozni most is, annak ellenére, hogy nem az akkori, hanem a klasszikus felállás játszott. Kispál és Lovasi mögött Bräutigam Gábor dobolt, pár számra pedig beállt az eredeti basszusgitáros, Ózdi Rezső is. A háttérgitáros és -szintis viszont a megszokott Lecsó helyett az a Csaszi volt, aki még a Kaukázus felfutása során volt annak gitárosa (ő írta például a Szalai Évát is). A zenekar egyáltalán nem látszott rozsdásnak, és nem is tűnt úgy, hogy csak rutinból nyomják le a számokat, sőt időnként még bénáztak is. Lovasi kellemesen be volt rúgva, megdicsérte Kispált, hogy gecire lefogyott, hülyén táncolt, méghülyébb kérdésekkel jelentkeztette a közönséget („tegye fel az a kezét, aki itt van!”), és mint mindig, többször is eltévesztette a szöveget. Kicsit öregesnek csak azért tűntek, mert rendszeresen csitítgatták az elöl pogózókat (akik egyébként elég sokan voltak), hogy vigyázzanak egymásra – a 60-as évek vége közben még meg is álltak, hogy egy srác megkereshesse az első sorban a szemüvegét.
A koncert az első három album számaiból álló válogatás volt. A dalok csoportosítva voltak, a gyors és lassú részek jól váltakoztak, egyszer még Dióssy is előrejött a keverőpultból eljátszani a Volumét.
Azt azért meg kell jegyezni, hogy hiába bohóckodott Lovasi, a varázs nem volt végig meg, de egyszerűen annyi jó számot írt a zenekar már a kezdeti korszakában is, hogy azok sokszor csak magukkal tudták ragadni a közönséget. A csúcspont valahol a kissé áthangszerelt Ágy, asztal TV-nél volt, amelyet pont úgy énekelt együtt a közönség, mint a Zsákmányállatot, de nagyon jó volt az Ózdis blokk többek között a Napos oldallal, vagy az utolsóként játszott Jutka is.
A legjobb dolog történt, amit egy ilyen nosztalgiakoncerttől várni lehetett. Nem csalódtam a zenekarban, nem tört meg az a kép, ami a búcsúkoncertig kialakult bennem. A Kispál és a Borz még mindig az a zenekar, ami a rendszerváltás utáni Magyarország talán legfontosabbjává vált, és hogy ha ez a koncert már pusztán a pénzért is ment, az biztos, hogy nem látszódott rajtuk. Azt hiszem, hogy ha tényleg lesz még jövőre és azután is következő busz, ahogy beharangozták, akkor azon rajta leszek én is megint.
