Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hat metállemez a közel(meg a nem annyira közel)múltból: Sebastian Bach – vesztére - nem észleli az idő múlását, a Steel Panther tovább romantikázik, a Black Label Society erős közepes, a Sonata Arctica tigrisbukfenccel ugorja át fájdalomküszöbünket, az Alter Bridge-dzsel érdemes próbálkozni, a Five Finger Death Punch meg elmegy.
Alter Bridge – Fortress
Nagy hiba volt a tavalyi év egyik legjobb rocklemezéről még csak pár mondatban sem írni. Mivel már jó régen kint van az album, ez a pár mondat sem lesz mély elemzés, csupán egy figyelemfelhívás, (főleg itt, a június 11-ei koncert előtt), hogy aki a tökös metálzenét szereti, és nincs ellenére a kicsit nőiesebb hangfekvésű rocknroll éneklés, biztosan jó lóra tesz, ha meghallgatja a Fortresst. Az Alter Bridge korábbi lemezei sem találták fel a kereket, így ez sem. Némelyik dal nagyon kemény (Addicted To Pain, Bleed It Dry), némelyik már-már csöpögősen lágy (Lover), némelyik pedig olyan jól meg van írva, ami csak a legnagyobbak erénye (Calm The Fire, aminek az eleje túlságosan is muse-os, de a refrénje mesteri). Ha hibát kéne mondani ebben a lemezben, az csak a Mark Tremonti munkáira mindig is jellemző sterilitás és pontosság lehet. Kis kosz, kis kócosság jót tenne ennek a zenének. Aztán talán az sem túl szerencsés, hogy néhány számon kívül nem adja magát könnyen a lemez, de ez náluk csak előny, mivel a markáns hangulat korábban ennyire nem volt jellemző rájuk. Aki pedig elsőre nem boldogul, jó esetben újra próbálkozik. Érdemes. (4/5; -dj-)
Sebastian Bach - Give ’em Hell
Sebastian Bach olyannyira igyekszik figyelmen kívül hagyni az idő vasfogának nyomait, hogy joggal érdemelné ki a „metálvilág Medveczky Ilonája” titulust. Ám míg Ica néni az őshüllők élő szemtanújaként is úgy spárgázik, mint Van Damme a Kickboxerben, az egykori Skid Row-énekes csak halvány árnyéka 90-es évekbeli önmagának. Pedig zeneileg egyáltalán nem lenne rossz a Give ’em Hell, ám az Alice In Chains-re és a Halford-féle Fightra egyaránt hajazó szerzeményeket rendre elrontja Bach légiós beteg pávát idéző, erőtlen sipákolása. (3/5; nausea)
Steel Panther - All You Can Eat
Míg a 80-as évek glam rock alakulatai balladáikban egy rózsabokorral kopogtattak be a hőn áhított nőhöz, addig a Steel Panther egy csupor vazelin kíséretében teszi mindezt. A klasszikus hajmetál klisék újrahasznosítását mesterfokon űző alakulat továbbra is oly szofisztikáltan értekezik a szerelem akciórészéről, ahogy azt utoljára Szendrey Zsolt Károly tette az 1997-es Action-lemezen. Ám akárcsak három évvel ezelőtti Balls Out esetében, a hibátlan debütáló lemezt most sem voltak képesek felülmúlni. (4/5; nausea)
Black Label Society - Catacombs Of The Black Vatican
Fogadott apjával, Ozzyval ellentétben Zakk Wylde már jó ideje nem elkötelezett híve a zenei újításoknak. Ezzel ideig-óráig nem is lenne baj, ám a betonkeverő lelkületű gitárfenomén lemezei már annyi izgalmat sem tartogatnak, mint az észak-koreai választások. Ezúttal is bájosan bumfordi southern metal zúzdák és ártalmatlan, ám feelinges bluesos-countrys balladák váltakozásának lehetünk fültanúi. És talán minden eddiginél hangsúlyosabb Alice In Chains-es vokálok sem minősülnek radikális újításnak. (3/5; nausea)
Sonata Arctica - Pariah’s Child
A Stratovarius-klónként startoló Sonata Arctica tagsága - Mágenheim Julcsihoz hasonlóan - a közönség szeme láttára érett felnőtte, ugyanakkor idővel rátalált saját hangjára. Az utóbbi lemezek progresszív kísérletei után a zenekar visszatért a direktebb szerzeményekhez, ám ezzel együtt a szerzemények színvonala is a Föld magja felé vette az irányt. A jobbára csúcsbéna énekdallamokkal és klimpírozással kísért dalok olyannyira heroikusak, mint egy pallóst lóbáló tengerimalac, cserébe viszont ragadnak a glicerintől. (2/5; nausea)
Five Finger Death Punch - The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 2
Pár hónappal az első rész után érkezett a Five Finger Death Punch legutóbbi lemeze, a The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 2. A zenekar állítólag már bőven az új lemezen gondolkozik, ami nem csoda, hiszen a két részre bontott album frissebbik fele is a Billboard lista élvonalában nyitott, és leginkább csak Eminem új lemeze tudott versenyezni vele. Lehetne sokat ragozni, hogy ez az album miben más, mint az előző, de mivel semmiben, ezért meg sem próbálok nüanszokat keresni. Talán nem olyan ütős most a felhozatal, és a két metállíra (Battleborn, Cold) is olyan célzott, hogy csak az tud elugrani előlük, aki nagyon koncentrál, de az egyedüli észrevehető különbség, hogy most nincs vendégénekes, viszont van egy totálisan felesleges feldolgozás (Magyarországon az ősi tévéműsorok emlőjen nevelkedett öregebbek csak úgy mondják: Felkelő nap háza). Aki eddig bírta, ezt is bírja majd. Ennyi. (3/5; -dj-)
