Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kedvenc világzenei labelünk, a Gryllus kiadó hozta ki a néhány évvel ezelőtt zajló Folkbeats tehetségkutató egyik felfedezettjének az Apnoének új, azaz második nagylemezét Víganjárók címmel. Az elsőt még saját sorozatában a tehetségkutató mögött dolgozó Trottel Records publikálta, és jól tette. Vagyis mindkét kiadó jól tette, hogy megszavazta a bizalmat ennek a győri folk-rock bandának, mert színes-szagos muzsikájuk a műfaj egyik legélvezetesebbje, de itt álljunk is meg egy kicsit.
Ha az ember azt hallja, hogy folk-rock, nem biztos, hogy valami friss és ropogós, ötletekkel, élettel teli valamire asszociál. Született már ugyanis sok öreges, megfáradt, majdhogynem sima hard-rocknak kinéző produkció ilyen címkével, de az Apnoénál a rock mellett a népzene, a funk, sőt a rap is olyan természetességgel kerekít ki mindent gusztusos dalokká, hogy egészen világos, itt nem valami rétegzenéről, vagy valahová a sor végére való elrejtenivalóról van szó, hanem minőségi popzenéről. Valószínűsíthető, hogy nincs könnyű dolga ennek a bandának, hogy eljusson szélesebb közönséghez, pedig ha komolyabb rotációban szólhatnának akár a nagyobb adókon, lazán beüthetne a siker. Jelen pillanatban tehát az a helyzet, hogy az Apnoé egy kiváló és reményteli popzenekar, amiben történetesen a már vázolt stílusjegyek dominálnak és a népzenei feldolgozások. Az ötletekből, az eltalált melódiákból, és az energiából az utolsó pillanatokig futja, a hangszerszólók és az énekes poénjai is ülnek, nem beszélve kellemes baritonjáról, de nem tudok elmenni a tény mellett, hogy az album bizony nem szól igazán fényesen, legalábbis nem minden nótában. Valószínűleg egy jó producer hiányzik/hiányzott, aki gatyába rázná az egészet, kikerekítené a soundot, összefésülné a most gyakran külön-külön létező hangszeres részeket. Az mindenképpen az Apnoé érvényességét bizonyítja, hogy ilyen körülmények mellett is él, virul, és lazán lüktet a zene, a dalok minősége és a zenészek játéka nagyjából megoldja, amit a hangmérnöki munkának kevésbé sikerült. Pedig kivételes gyöngyszemek is akadnak itt, például a nagy léptékű és pszichedéliába hajló Vigad a páva, vagy az akusztikusabb megszólalású, de lendületes záró nóta (A nagyapáké), ami a funkba oltott népzenét löki új magasságokba.
Egészen másképp áll a zenéléshez a Holddalanap zenekar, például szó sincs semmiféle popzenéről, legalábbis a fenti módon biztosan nem. Itt a teljesen akusztikus hangszeres játék dominál, és élőben olyan is előfordult már, hogy vagy ötven különböző népi hangszert szólaltattak meg egy műsorban. De a bemutatkozó lemezen azért könnyebben behatárolhatjuk a főszereplő instrumentumokat: hegedű, koboz, furulya, nagybőgő, gitár és ütőhangszerek szólnak, de alkalmasint valamennyien énekelnek is – bár azért megnevezhetően (és érzékelhetően) Gulyás Anna és Keresztes Nagy Árpád a szólóénekesek. Ami elsőre lejön a Dandala-ról, az a muzsikálás és éneklés erejébe vetett hatalmas hit, valamint különböző etnikumok muzsikájának közös nevezőre hozása azzal a nem egyszerű módszerrel, hogy minden megszólított hagyomány esszenciája, ősi magva lett elsajátítva és átemelve. Nos, meg is van az eredménye a dolognak, és bár belőhető, hogy elsősorban balkáni, perzsa, némi latin, és jó sok flamenco a közös nevező, a lényeg mégsem elsősorban ez, hanem az az aranymetszés, ahol mindez ritka költői magasságokba emelkedik, kitakarva rejtett belső lényegeket és meghaladva a különállóságokat és a műfajiság fontosságát. Bár amikor úgymond „csak” zenélnek, tehát halad a dolog valahonnan valahová, akkor is magával ragadó, ám néha egészen varázslatossá válik minden, és az ilyen pillanatok időtlenné válva fénylenek fel.
Az említett két énekes muzsikus mellett Draskóczy Lídia, Ölvedi Gábor, Vajdovich Árpád és Vidák Róbert a zenekar tagjai, és nincs mese tényleg ritkán hallani ilyen nagyszerű összjátékot, de azért külön kiemelném Draskóczy Lídia hegedűjátékát, amikor igazán beindul semmi egyéb furfangra nincs szükség, hogy a hétköznapi keretek közül való kilépés garantált legyen. Jó sok vendégzenész játszik még a lemezen, remek muzsikusok és énekesek, közülük pedig a Romengo énekesnője, Lakatos Mónika a kedvenc, amit az ő közreműködésével művelnek a Hold és felhő című dalban egy Weöres Sándor versmegzenésítéseként, azt tanítani kéne világzene címen. Az albumot záró moldvai imádság (Itt ülök fenn kerek mennyben) feldolgozása pedig az egyik legjobb dolog, ami mostanában történt a modern folkzenében, ezt nem csak meghaladni, de talán megismételni is nehéz lesz.
