Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Január 22-én jelenik az Ulver tizenkettedik nagylemeze, ATGCLVLSSCAP címmel. A három évvel ezelőtti turnék során itt-ott elpotyogtatott, valamint a stúdióban élőben felvett jammeléseket fogták most egy csokorba (milyen meglepő, pont 12 számos lett az album) és tiszteltek meg minket egy 80 perces utazással. A lemez 2/3 része eddig nem hallott dalokat tartalmaz, és elektro/rock elemeket vegyítenek a szokásos progresszív felfogásban, ahogy az tőlük megszokhattuk. A fura lemezcím egyébként a horoszkóp állatövi jegyeinek angol kezdőbetűiből jön ki. Reméljük, jelen esetben a tizenkettő nem egy tucat lesz! (nevet)
Ultragyors kritikánk az általunk teljes egészében már végighallgatott lemezről:
A sok nyekergés után van egy dal a lemez közepén, amiben hirtelen elkezd énekelni Garm, az a szám rendben van, de miért nem lehet hasonló a többi 75 perc? Miért nem lehet végig dalokat írni? Vagy legalább csak párat a sok szöszmörgés közé? Oké, hogy jammelés, és nagy művészek vagyunk, de ez mégiscsak az új Ulver-lemez három év után, valószínűleg újabb két-három évig semmi sem lesz, én ezt a 80 perces monoton tripet kiszúrásnak érzem. Tipikusan az a zene, amit a zenészeken kívül épeszű ember nem élvez, kivéve, ha nincs kéznél valami nagyon jó cucc. (SCs)
Elindítottam az új Ulver-lemezt. Ment-ment, közben netezgettem erre-arra, kellemesen elvoltam én is, meg a zene is a háttérben. Néha felfigyeltem egy-egy pszichedelikusabb, rockosabb témára, aztán tovább szólt, olyan kellemesen. Azt kell, hogy mondjam, élveztem azért a dolgot. Aztán olyan egy óra után hirtelen nagyon megijedtem, mert váratlanul megszólalt az ének. A hosszú instrumentális altatás után ez derült égből villámcsapásként ért, de végül az utolsó húsz perc is olyan kellemes lett, most már énekkel együtt. Nem rossz lemez ez, de dalokra senki ne számítson. (dg)
Részemről első hallásra a szokásos minőségi zenét hallottam, kevésbé izgalmas módon, mint amire számítottam. Többszöri meghallgatás után nyilvánvalóvá vált, hogy túlzás nélkül számomra az év lemeze lesz az ATGCLVLSSCAP. Imádni való, ahogy magukkal tudnak rántani a zenei kalandozásaikba, annak ellenére, hogy mindig is a zseniális elektrós megoldásaikért rajongtam, valamint természetesen Garm hangjáért. Ez utóbbi alig pár dalban hallható, de ahol igen, hát ott kérem jön a libabőr rendesen. A Nowhere/Catastrophe (Perdition City album) alapvetést újra feldolgozták maguktól, és hihetetlenül jól sikerült. Való igaz, hogy a majd 40-50 percnyi örömzenélés után ez a dal szinte fároszként tűnik ki a jammelgetés hatalmas óceánjából, de higgyétek el, a többi zeneszám is elég erős lett. A részletek most is velejéig kidolgozottak, és szinte kéjes öröm felfedezni minden egyes újabb hallgatáskor azt a zeneszerzői potenciált, amit nem végtelen agyalgatások és precíz megtervezések által, hanem ezeket megunva spontán hoztak létre a norvégok. Ja hát igen, rajongó vagyok, bocs. (Gnosis)
A kiadónak köszönjük a lehetőséget, hogy szerdáig a Lángolón lehet elsőként hivatalosan meghallgatni a lemezről a Nowhere (Sweet Sixteen) című számot:
És a már korábbról ismert, két elszállósabb szám pedig a zenekar bandcamp oldalán is meghallgatható:
