Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A mostani lemezbörzénken valami különös oknál fogva szinte mindegyik kritikaíró lelkendezik, a legrosszabb pontszám 3.5 lett, ami ugye a közepesnél egy kicsivel erősebbet jelent. A végén még kiderül, hogy mégsem annyira reménytelen a zeneipar és jelennek meg 2016-ban is menő lemezek? Na lássuk:
Korn - The Serenity Of Suffering
(Roadrunner Records)
Tény, hogy a Korn megosztó zenekarok prototípusa, valójában csupán egyetlen halálos vétség írható a számlájukra: ha közvetve is, anno olyan metroszexuális Frankenstein-szörnyeket szabadítottak a világra, mint az Alien Ant Farm, a Crazy Town vagy a P.O.D. A Korn lételeme a folyamatos változás, ennek köszönhetően nincs olyan lény a Földön, akinek az életmű minden darabja egyformán bejönne, legfeljebb az alapművek esetében (debütáló lemez, Life Is Peachy, Issues, esetleg Untouchables) tapasztalható egyetértés. Az azonban ezzel együtt nyilvánvaló, hogy a Serenity Of Suffering mocskosul erősre sikeredett. A csapat Pajor Tamása, Head nem a levegőbe beszélt, mikor a lemezt az utóbbi idők legsúlyosabb Korn-kiadványának nevezte. Már a nyitó Insane is kíméletlenül pofán veri a hallgatót, Jonathan pedig dühkitörései mellett meglepően fogós dallamokat hoz mindvégig. Kivetnivalót ezúttal csak a borító hagy magában. 5/5 (Nausea)
Lady Gaga - Joanne
(Interscope)
Nagyjából hat évvel ezelőtt a galaxis legnagyobb popsztárját Lady Gagának hívták, de ez nem maradt így sokáig. Még a 2011-es Born This Way című albuma is meggyőző siker lett, de már nem akkora, mint a Fame és a Fame Monster, aztán két évvel később, mikor megjelent eddigi leggyengébb lemeze, az Artpop, már nem csak, hogy egy csomóan tudtak nála aktuálisabb slágereket csinálni, de még extrém viselkedésben is leverte őt Miley Cyrus. Az énekesnőről ezt követően jóval kevesebbet lehetett hallani, idén viszont megkezdte a nagy visszatérést, ő csinálja például a Super Bowl Halftime Showját, na és persze kihozott egy új lemezt is.
Azt már előre lehetett tudni, hogy az elsőszámú producer Mark Ronson mellett az új albumon közreműködött Josh Homme, Kevin Parker és Beck is, de még így is meglepődtem, mikor először meghallgattam a Joanne-t. Látszólag az idén harmincéves énekesnő arra jutott, hogy a mai mezőnyben ő azzal tud egyedit mutatni, ha hangszeres, rengeteg műfajból merítő, gyakorlatilag minőségi albumot rak össze a trashpop helyett, vagyis megpróbálja a művésznő oldalát kidomborítani, ami persze nem totális újdonság, elég csak a Tony Bennettel összehozott közös albumra, vagy erre a felvételre gondolni. Ennek pedig zeneszeretőként csakis örülni lehet, mert bár a Joanne azért nem hagyja teljesen maga mögött a hatásvadász megoldásokat, valóban színvonalas és változatos album lett, amit annak is érdemes meghallgatnia, aki soha nem tudta volna elképzelni, hogy neki valaha is tetszeni fog egy Lady Gaga-lemez. 4/5 (Magyar Ádám)
Sum 41 - 13 Voices
(Hopeless)
A Sum 41 – akárcsak Mágenheim Julcsi – a közönség szeme láttára érett felnőtté. A pop-punk vonal egykor legszerethetőbb zenekarainak egyike azonban idővel elvesztette humorérzékét, és kezdte magát kínosan komolyan venni. A 2011-es Screaming Bloody Murder óta két jelentős változás is bekövezett a csapat életében: a kőalkoholista Deryck Whibley az absztinencia útjára lépett, Dave Baksh gitáros pedig visszatért. És úgy tűnik, mindkét változás pozitív hatást gyakorolt a Sum 41-ra. Az előző lemezt jellemző vérgáz musicales betétek végleg eltűntek, így ezúttal jóval direktebb dalok születtek. Az amerikai pités életérzés persze már a múlté, és ezt eszünk ágába nem lenne felróni 35 feletti arcoknak. Azt azonban már sokkal inkább, hogy a Hell Song-kaliberű, fasza dalok mellett akad jó pár felejthető darab is. 3,5/5 (Nausea)
Bruno Mars - 24K Magic
(Atlantic Records)
Ha napjaink egyik legsikeresebb pop sztárja sok milliónyi eladott lemez, és végtelennek tűnő sikersztori után négy év szünetet tart a szólókarrierjében, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy minden oldalról óriási várakozások előzik meg a visszatérését. Ha pedig az említett kitűnő dalszerzőt Bruno Marsnak hívják, akkor ez különösen igaz, miután majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt a Mark Ronsonnal közösen rögzített Uptown Funkkal egyszerre terelte új irányba, és emelte új szintre a karrierjét. De egy dal, ami több, mint egymilliárd kilencszázhetvenegymillió (!) megtekintésnél jár csak a Youtube-on legalább akkora teher lehet, mint amekkora bevételi forrás, vagy épp Grammy-díj generátor. Azt, hogy ezzel a saját maga elé állított kihívással mihez tud kezdeni a mindössze 31 éves hawaii-i énekes, a ma megjelent 24K Magic lemez hivatott eldönteni.
Fuck You, Wavin’ Flag és Billionaire. Egy éven belül, három világszerte ismert sikerdal, amit még szóló karrierje előtt a The Smeezingtons producer csapat egyharmadaként jegyez. Mondhatjuk, hogy erős belépő, és tökéletes bizonyíték Bruno Mars végtelen slágerérzékenységére. Ezután következett a Grenade, amit már nem kellett másnak énekelnie, - a klipben végig rángathatta ő maga a zongorát a városon - hála az Elektrával kötött szerződésnek, akik ma már biztosan bánják, hogy csak a Doo-Wops & Hooligans erejéig íratták alá azt a bizonyos papírt. Két év, két Grammy, egy hasonlóan sikeres második album (Unorthodox Jukebox), három órás koncertekkel operáló - Budapestet is érintő – világkörüli turné, majd kis szünet után egy tökéletes stílusgyakorlat, a már említett Uptown Funk. A nyolcvanas évek westcoast-, és electro-funkjának esszenciáját sűrítették négy és fél percbe, a sound, a flow, a látványvilág, a teljes produceri munka, mind tökéletes modern tisztelgés a hip-hop előadók által már annyiszor megidézett Roger Troutman, Rick James vagy a Morris Day & The Time nevével fémjelzett világ előtt. Pert végül nem az említett zenészek, hanem a Collage nevű disco-funk kollektíva akasztott a kettős nyakába, az 1983-ban kiadott Young Girls című daluk egyedi gitár riffje kapcsán. (Egy esetleges másik bírósági ügyet elkerülendő a dal hivatalos szerzőinek száma időközben a The Gap Band tagjainak névsorával bővült, immár tizenegy főre.)
“I’m a dangerous man, with some money in my pocket…”
A harmadik Bruno Mars lemez címadó dalához készült klip egy hónapja jött ki, és sokak meglepetésére a 24K Magic, a Mark Ronson oldalán megkezdett irányt vitte- és fejlesztette tovább, meghintve egy plusz elemmel, amit az angol egyszerűen úgy hív: pimpin’. Fuksz, pezsgő, magángép, szökőkútban jet-sky-zés, mintha a When I Was Your Man összetört zongoristája fogta volna a whisky-jét és inkább Vegas-ban szórta volna tovább a rulett zsetonokat, hogy kerek seggek felett kacsintson vissza az exére, mindezt “Inglewood legjobb cipőiben” autózva. Instant party track, könnyen énekelhető refrén, az érkező lemez tökéletes beharangozásaként pedig világszerte generált, - megtekintés számokban is megmutatkozó - hype. A 24 karátos korong végül november 18-án érkezett a boltokba és a streaming szolgáltatókhoz, néhány nappal azután, hogy kihirdették a lemezbemutató turné jövő márciustól késő őszig tartó állomásait. A 24K Magic sok szempontból koncept-album. A Holdnak éneklő érzékeny dalszerző már a múlté, Bruno Mars 2016-ban egy, a funk energiáitól duzzadó, a nőknek többségében explicit módon hódoló szerető. Eper és pezsgő, selyem ruha és gyémánt, a félreértések elkerülése miatt pedig hozzáteszi: “Szerencsés vagy, hogy én ezt szeretem!” (That’s What I Like) Zárt ajtók mögött széthagyott ruhák (Versace On The Floor) és végtelen bókok (Straight Up & Down), az album második fele, mintha egy hotelben eltöltött, emlékezetes éjszaka soundtrackje lenne. Egyedül az utolsó felvétel (Too Good To Say Goodbye) kanyarodik vissza az előző lemezekre jellemző érzékenységhez, egyfajta nyugodt zárásként. A kilenc felvétel mindegyike egy nyolcvanas évek flashback. Kapunk kitekert szintihangokkal és húzós basszus futamokkal operáló funkot (Chunky), a Perm gyakorlatilag egy James Brown szám a funk keresztapja nélkül, a Finesse kapcsán pedig azonnal a new jack swing vezéralakja Teddy Riley jelenik meg a szemünk előtt elégedetten bólogatva.
A 24K Magic egy átgondolt, jó produceri megoldásokkal elkészített album, elődeinél azonban jóval alacsonyabb slágerfaktorral. Ez a rajongók egy részét ugyanúgy megviseli majd, mint az érzékeny dalszerzői én háttérbe szorulása. A világkörüli turnén (ami hozzánk legközelebb Bécsben áll meg) állandó zenészeit ismerve egy emlékezetes funk-soul jutalomjátéknak tapsolhatunk, aminek végén a legutóbb Pesten is játszott Michael Jackson tribute-ot, borítékolhatóan egy Prince megemlékezés váltja majd. Éppen ugyanúgy, ahogy a Bruno Mars előtt lebegő zenész példakép is megváltozott.4/5 (Boros Gábor)
Kjartan Sveinsson – Der Klang der Offenbarung des Göttlichen
(Bel-Air Glamour Records)
Bár szimfonikus és oratorikus stílusjegyeket mutat fel, és hihetnénk kantáták gyűjteményének is, a Der Klang der Offenbarung des Göttlichen (The Explosive Sonics Of Divinity) egy négyrészes opera. Nem, a Lángoló Gitárok még átmenetileg sem vált klasszikus zenei bloggá, van kapcsolódási pont a rockkal (poppal, akármivel). Kjartan Sveinsson ugyanis a Sigur Rós tagja volt, a 2012-es Valtariig vett részt a zeneszerzésben. Az azóta megjelent egyetlen Sigur Rós-albumot, a Kveikurt hallgatva immár pontosan hallatszik is, mi hiányzik onnan, ami addig megvolt: a lélek, azaz Kjartan Sveinsson. Ez a lélek átvándorolt a Ragnar Kjartanssonnal közösen írt opera zenéjébe. Akinek kizárólag a gitárnyünnyögtetés és/vagy a háromperces fogós dalok okoznak örömet, az messziről kerülje el a Der Klang…-ot, de még a megveszekedett Sigur Rós-rajongók sem biztos, hogy ezt kérik majd ajándéknak karácsonyra (annál is inkább, mert – egyelőre – kizárólag 2x10”-es vinylen jelent meg). A nyitány drámai fokozása és repetitív jellege emlékeztet Górecki híres 3. szimfóniájának első tételére, míg a másik három részben vokálok és kórusok elevenítik meg a történetet. Az opera szövegét Halldór Laxness Nobel-díjas izlandi író egyik regénye, a Világ világossága inspirálta, és a szépség utáni vágyakozásról szól. Szerencsére nekünk nem kell vágyakozni, elég csak meghallgatni ezt az amúgy alig 35 perces darabot. 5/5 (SCs)
