Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nyakunkon a karácsonyi ünnepkör, és bizony sokunknak gondot jelenthet, milyen ajándékot válasszunk metálzenét kedvelő ismerősünknek, barátunknak, szülőnknek, netán gyermekünknek. Aranyszabály, hogy vásárlás előtt érdemes tájékozódni, hiszen sok minden hájjal megkent kereskedő áhítozik kemény munkával megkeresett forintjainkra, hogy aztán mindenféle lejárt szavatosságú rocksztárokat sózzon ránk és szeretteinkre. De a Lángoló Gitárok ahol tud, segít! Ennek szellemében most a figyelmetekbe ajánlunk néhány olyan, a közelmúltban megjelent lemezt, melyeknek kicsik és nagyok egyaránt örülhetnek majd!
Darkthrone - Arctic Thunder
(Peaceville)
Hosszasan lehetne fejtegetni, hogy a Darkthrone tagjai miért tartoznak messze a legszimpatikusabb figurák közé a könnyűzene egyetemes történetét figyelembe véve. Ez a zenekar idestova huszonöt éve egyedülálló jelenség a metál színtéren, az elvből nem koncertezéstől kezdve a huszonpár óra alatt felvett lemezeken át a filléres videóklipekig, meg a dobos Fenriz podcast sorozatáig. Az új album is kitűnő példája ennek a black metalba oltott punkos beleszarásnak: az Arctic Thunder borítóján egy túrázás alkalmával lőtt tábortüzes fotó látható, emellett a lemez egy nyolcvanas évekbeli kultikus norvég metálcsapat* neve után kapta címét, ami nagyjából olyan gesztus, mintha valamelyik mostanában futó magyar zenekar, teszem azt, Fókusz Együttes címen hozná ki a következő anyagot. A hozzáértők azt mondják, hogy 2004 óta ez az első black metal lemezük, biztosan igazuk van, szerintem nincs akkora különbség a legutóbbi The Underground Resistance-hez képest, maximum annyi, hogy ezúttal hat helyett nyolc, valamivel tömörebben megfogalmazott dalt vettek fel, ezeket nagyjából fele-fele arányban írták, ahogy az utóbbi években mindig. A zenei eszköztár sem változott, ugyanakkor a Celtic Frostot idézően szétvisszhangosított károgások alá nem felejtettek ötletes gitártémákat pakolni, amelyekről persze biztosan elmondják majd az interjúkban, hogy melyik, csak általuk ismert obskúrus metálzenekartól kölcsönözték őket. Nem különösebben kiemelkedő, de egységesen jó lemez az Arctic Thunder. Akkorát, mint az előző anyag Leave No Cross Unturnedje volt, nem gurítottak most, ugyanakkor a Boreal Fiend és az Inbred Vermin kitűnő dalok, és a többi sem marad el mögöttük sokkal. Ha van szerethető black metal, akkor ez az. 4/5 (Nihil_AK)
Deathspell Omega - The Synarchy of Molten Bones
(Norma Evangelium Diaboli)
Bár a Deathspell Omega a francia black metal színtér egyik legnagyobb neve, az új anyag a kívülállók számára zenei élményként körülbelül olyan lesz, mint amikor egy kiló szög csörömpöl a mosógépben centrifugáláskor. Persze nem ők járnak jobban, hiszen a misztikumba burkolózó csapat - nem koncerteznek, nem készítenek sem fotókat, sem videóklipeket, és a többi - új anyaga simán hozza a szokott minőséget. Érdekes, de amíg korábban fosták magukból a különböző kiadványokat, a The Synarchy of Molten Bones négy év szünet után jelent meg, és még a félórányi játékidőt sem éri el, holott azelőtt kis túlzással egy-egy daluk is akadt ilyen terjedelemben. Első hallásra bizony úgy is tűnik, mintha kifogytak volna az ötletekből, hiszen a négy friss szerzemény nem feltétlenül hoz újat a Paracletus vagy a Drought világához képest. A szokásos cséphadarásra - lefogadom hogy dobgép, bár ez amúgy kit érdekel - érkező disszonáns riffekre a szokott módon orbákol a Finnországból lízingelt énekes, Miko Aspa, és a helyenként felkavaró hangulatú lassulásokra is hallottunk már példát korábban. Mégis, az anyag, már ha lehet ilyet mondani efféle zenére, meghálálja a törődést, hiszen néhány hallgatás után elkezdenek tudatosulni azok a finom megoldások, amelyek az első egy-két alkalommal úgy húztak el mellettünk, akár egy tehervonat, sőt, egyfajta koncepciót is felfedezhetünk a dalok szerkesztésében. A karácsonyi bejgli mellé mindenképpen ajánlott hallgatnivaló, ugyanakkor depresszióra hajlamos egyének óvatosan közelítsenek felé - bár annak is megvan a maga élvezeti értéke, amikor az ember egyedül ül vicsorogva egy mikrobuszban, miközben a többiek vígan vacsoráznak valami étteremben.** 4/5 (Nihil_AK)
Witchery - In His Infernal Majesty's Service
(Century Media)
A Witchery számomra mindig is egy csúcsra járatott szabadidőprojektnek tűnt, ahol különböző neves zenészek - azaz Patrik Jensen, a The Haunted gitárosa, és Sharlee D'Angelo, Arch Enemy- és még hatezer egyéb zenekar basszusgitárosa - élik ki thrash iránti vonzalmukat, vagy vezetnek le épp visszavonulás előtt, ahogy a futballisták is szoktak valamilyen távoli ország bajnokságaiban. Az előző Witchkrieg azonban mindezzel együtt is kitűnő lemez volt, a thrash metal sztárparádé mellett - olyan jelentéktelen arcok közreműködésével, mint Kerry King, Hank Shermann, Andy LaRocque, Gary Holt, Lee Altus, vagy Jim Durkin - elsőrangú dalokkal, és egy bizonyos Legionnal a frontemberi szerepben, akit tájékozattabb olvasóink a Marduk egyik legjobb korszakából ismerhetnek. Azóta eltelt hat év, közben volt egy doboscsere, Legion óta elfogyasztottak - nem szó szerint, pedig az lenne a trve - még egy frontembert, Emperor Magus Caligulát, aki a Dark Funeral után igazolt ide, majd november végén kijött az új anyag, amelyen egy kevésbé ismert arc, bizonyos Angus Norder köpködi a szövegeket.
Aggodalomra semmi ok persze, hiszen amíg Jensen a fedélzeten tartózkodik, garantált a minőség. Emberünk most is kitűnő gitártémákat tartalmazó szerzeményeket hegesztett össze, és bár a Witchery alapból sohasem akarta megváltani a világot, rég lehetett thrash metalt ilyen görcsmentes, farzsebből előrántott formában hallani. Az anyagnak többek között ez adja a báját, meg az, hogy még mindig léteznek olyan arcok, akik 2016-ban képesek Nosferatu címmel dalt írni. A lemezcímben elrejtett vicc már csak hab a tortán. Ha csak egy lemezt hallgatsz meg a mai nap folyamán, akkor hülye vagy. 4/5 (Nihil_AK)
Ihsahn - Arktis.
(Candlelight)
Ugyan áprilisban jelent meg, érdemes szóba hoznunk az Emperor egykori frontemberének legutóbbi anyagát, amely már a hatodik szólólemez a sorban. Persze csak akkor, ha korábbi zenekarának utolsó lemezét - Prometheus - The Discipline of Fire & Demise - nem számítjuk ide, amit amúgy nyugodtan megtehetnénk, hiszen a dobokat kivéve nagyjából teljes egészében az ő munkája volt az is. Érdekes, hogy az Arktis anyagában nyomokban még az akkori hangulat is felfedezhető, de ezzel az erővel Ihsahn munkásságának bármelyik korábbi állomását is citálhatjuk, hiszen a női vokál hiánya ellenére a Peccatum elektronikával flörtölő megoldásai is visszaköszönnek a friss anyagban. Ezen mondjuk nem lehet csodálkozni, hiszen a multihangszeres főhős hosszú ideje az egyik legmarkánsabb zenei világú szerző a teljes rock/metál mezőnyt tekintve, aki ugyanúgy különutas, öntörvényű alkotóként dolgozik, ahogy például Devin Townsend is teszi.
Ugyanakkor, míg a korábbi időkben néha már "sok" volt a komplex hangszerelés, az egymást keresztező gitár- és billentyűs szólam, addig az új lemez összetettsége ellenére is kifejezetten letisztult összhatású. A Dissambled, Mass Darkness, My Heart is of the North valamivel közérthetőbb nyitó hármasa után is bőven akad felfedeznivaló, egészen a lemez legsötétebb fejezetéig, amely a Til Tor Ulven (Soppelsolen) című zárótétel. Ez utóbbinak nagyjából olyan a hangulata, mintha amikor az egyszeri filmzeneszerző megpróbált volna egy Filosofem-korszakos Burzum-számot írni. Aki nyitott egy kísérletezős, egyedi hangvételű metállemezre, vagy marketingszöveggel élve kíváncsi a notoddeni Öveges Professzor zenei kísérleteinek legfrissebb eredményeire, az nyugodtan tehet vele egy próbát. 4/5 (Nihil_AK)
In Flames - Battles
Nuclear Blast
Tudtam én, hogy az In Flames már sosem lesz olyan tökös metálzenekar, mint 10 évvel ezelőtt, de az már készületlenül ért, hogy a Battles ennyire kiherélt, élettelen és gejl produkció lesz. Kezdve azzal, hogy annak ellenére, hogy a nyilatkozatok szerint már az új dobos nyomta fel a lemezt, inkább lehetett ez egy bizonyos japán dobos, akit számítógépnek hívnak. Mert ha ez egy élő dobos volt, akkor a hangmérnök szúrta el a dolgot, de semmi dög, semmi élet nincs benne. Jó-jó, ettől még a zene lehetne jó, de nem az. Nem mondom, hogy nem tudnak dalt írni, nincs jó dallamérzékük, de ez a katyvasz produkciós munka tönkreteszi az összes jó ötletet. Vannak ugyan szólók, de olyan szobahangzással, amivel még Magyarországon sem mernek kijönni a kezdő metalcore-zenekarok. Szóval elvileg működnie kéne, de olyan zenekaridegen hurráoptimizmus sugárzik a lemezből, ami a legrosszabb In Flames-albummá teszi. Csak azért nem egyes a bizonyítvány, mert hallhatóan továbbra is tehetséges zenészekről van szó, de máskülönben nem ajánlom senkinek. 2/5 (dj)
*Amelyben amúgy az Enslaved jelenlegi dobosa, Cato Bekkevold is játszott.
**A történet szereplői kitalált karakterek, hasonlóságuk valódi személyekkel kizárólag a véletlen műve. Na persze.
