Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Év végén rendszerint kijönnek még lemezek a karácsonyi piacra, amiket már nincs mód hirtelenjében feldolgozni, ám kifejezetten hiba lenne feledni őket. Első körben mindössze két albumra kerítünk sort, olyan tapasztalt muzsikusoktól, akik a 70-es évekbeli táncházas alapozáskor már zenéltek különböző zenekarokban, sőt a Vízöntőben együtt is. De most nem múltidézésről lesz szó, Kiss Ferenc az Etnofon Zenei Társulással több nagy ívű színpadi művet hozott tető alá a kétezres években, amelyek rendre albumformában is hozzáférhetők. Az ő terepe a sok muzsikus, énekes és táncos szereplőt mozgató koncepciózus darabok létrehívása, míg Cserepes Károly bár szintén működtet együttest is (Ipomea), gyakran dolgozik egyedül albumain, a legmodernebb elektronikus hangzásokat ötvözi archív népzenei felvételekkel.
Kiss Ferenc két éve írta színpadra Novák Ferenc rendező-koreográfus ötlete alapján azt a dalciklust, amit 2015-ben a Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutattak, és amit másfél évnyi csiszolás után rögzítettek és szintén Leánydicsérő (Etnofon 2016) címen most kiadtak. Szerencsére, mert a világvége a sok ígéret után biztosan ránk szakadt volna, ha nem, ez ugyanis a legjobb lemez, amit ebben a folkalapú felállásban Kiss Feri eddig összehozott. Még azt is megkockáztatom, hogy messze a legjobb. Nem is győzöm elégszer hallgatni. Pedig ennek az anyagnak helyet, időt és megfelelő befogadó állapotot érdemes előkészíteni, körülbelül úgy, mintha a tényleges előadásra mennénk, vagy egyáltalán színházba. Az Etnofon Zenei Társulás (itt Kiss Ferin kívül Babos Károly, Havasréti Pál, Kuczera Barbara, Küttel Dávid, P. Szabó Dániel és Szokolay Dongó Balázs) vérprofi muzsikusokból áll, ha kell, csak hátteret szőnek a dalokhoz, de simán odarakják magukat akkor is, ha robbanni muszáj, vagy szívet facsarni. Az énekes leányok pedig Kiss Feri régi pajtásai, úgy tűnik nem is igen akar nélkülük komolyabb produkcióban gondolkodni, amit megértek, Bognár Szilvia, Herczku Ágnes, Paár Julianna és Szalóki Ági régi kedvencek befogadói oldalról is – de amit itt művelnek együtt és külön-külön is, az egészen káprázatos. Rendkívüli szakmai tudásukat már említeni sem kellene, most is csak azért teszem, hogy kimondható legyen: a sok meghaladhatatlannak tűnő pillanat után most történt valami más is, valami egyéb. Ezt nyilván a produkció összhatásában kell keresni, a zenei szövet, a versek (Kiss Annáé a legtöbb) és a lányok előadása együtt adja ki azt a megbonthatatlan egységet és mélyen átélhető életlátást, ami a női létsors fontos pillanatait emeli ki megkapó és varázslatos színekkel. A drámák itt valóban megrázók, az örömök elsodornak és megtörténik a csoda: amikor a lányok boldogok, mi is azzá válunk, amikor bandáznak, velük rohanunk, és a világért sem akarnánk lemaradni egyetlen rezdülésről sem, ott akarunk lenni a lagziban, de a bánatos vagy szemérmes megvallásokat is hallani akarjuk, és szinte belepirulunk, amikor pajzánul kitárulkoznak. Ez az album gyógyhatású, olyan életelixír, ami a női lényiségből sokat enged megérteni és befogadni. Persze közel sem mindent, de az nem is baj. Kiss Feri is így fogalmaz a kísérőfüzetben: „Az egyórás előadás során a lányok mesteri átváltozásainak lehet tanúja a hallgató. Sokat megtudhat róluk, de azért marad titok és rejtelem is bőven körülöttük. A fiúk számára mindenképp.”
A népköltészet és népi bölcsesség kultúrája itt tehát olyan alap, amire az egész produkció épül (akárcsak Kiss Feri egész életműve), és a Leánydicsérő újabb bizonyítéka, sőt sarokköve, hogyan is érdemes ebből a kincses ládikából meríteni és beemelni modern életünkbe. Mert ez a produkció minden ízében modern, elsősorban abban, ahogy a népi kultúra általános érvényű megfogalmazásait korunk lélektani törekvéseivel és nyílt őszinteségével ötvözve láttat meg olyasmit, amiféle finomhangolásra a gyökerekhez való betű szerinti ragaszkodás már nem lenne képes - a modern felületek pedig gyakran nélkülözik azt a fajta szívminőséget és odaadást, amiben itt mindenestül megmártózhatunk. Mindehhez képest a zenei-műfaji boncolgatások szinte mellékesek, ugyebár a legkülönbözőbb népzenei hagyományok idéződnek meg, és nyilván a dalok külön is működnek, de higgyenek nekem, a Leánydicsérő albumként, műsor-egészként nyújthatja elsősorban és maradéktalanul az eddig vázolt élményeket.
Mintavétel:
A modernitás és a népi kultúra összekapcsolásnak másikfajta megközelítése Cserepes Károlyé, és nem csak új albumán, mert az elektronikus zenei környezetet a népzenével és népdalokkal már korábban is sikeresen ötvözte. Az új lemez, a Cserepes: Blacklake (Fonó 2016) formailag nem előzménynélküli, a 2003-as Danubian Trances olyan ambient tablót festett adatközlőktől gyűjtött népdalok felhasználásával, ami a hazai világzenében példátlan volt. A Blacklake egyébként nem is folytatás, inkább párdarab, és bizonyos vonatkozásokban mélyebbre is nyúl, átfogóbban szemléli és valósítja meg világok és korok egymásra tükrözését. Mivel Cserepes aktívan benne volt a népzene újrafelfedezésében, tudja, mihez nyúljon szokatlan hangképei kialakításában, így a felhasznált gyűjtések a legízesebbek közül valók. Sok a romános dallam, ami persze a tematikának is köszönhető, a feketetói (Negreni) a 19. század óta évente megrendezett híres román falusi vásár, ahol minden másnál tapinthatóbban csúsznak össze a különböző kultúrák (román, magyar, cigány, zsidó és szász). Természetesen a muzsikusok magukkal vitték a vásárba hangszereiket is, a nyilvánvalóan kialakuló kavalkád és a különböző zenei áthallások természetes részei lettek a hangulatnak és a megéléseknek (az új évezredben az élő zenélés már elmaradozott). Így vall erről Cserepes: „Feketetó azért lehet egy különleges szimbolikus tér, mert itt a korábbi évtizedekben a valóságban is találkoztak a különböző etnikumok zenészei, és a kulturális egylényegűség (azonosságok és különbözőségek) tényleges tapasztalat volt. Feketetó, mint szimbolikus tér azt fejezi ki számomra, hogy a kultúrák egyenértékűek: inkább összekötnek, mintsem elválasztanak minket (népcsoportokat) egymástól. S talán könnyebb az „idegen” kultúrák tisztelete és elfogadása, ha meglátjuk bennük a saját arcunkat. A kulturális diverzitást vagy csodáljuk, vagy félünk tőle. A két véglet közti távolságot szeretném ezekkel a kis lépésekkel csökkenteni.”
A távolságok az albumon már semennyire nem is érzékelhetők, és nem csak a különböző etnikumok zenéi és dalai találnak egymásra, de a modern elektronikus zenei hangképek is úgy szólalnak meg, mintha egy DJ élőben tolná a zenészekkel együtt, érzékenyen reagálva minden rezdülésre. Persze annak a DJ-nek vérprofinak kellene lennie, mert ezt a minőséget talán nem is lehetne előállítani, legalábbis sok-sok gyakorlás és együttzenélés nélkül biztosan nem. Cserepes ambient, trance és dub vénájú DJ lenne, de például még véletlenül se gondoljunk teszem azt lakossági trance-re, a popzenétől távol járunk, pszichedelikus és álomszerű struktúrák a jellemzők, miközben semmi sincs túlnyújtva. A vágások és átmenetek nagyon kreatívan és fantáziadúsan követik a folklórmintákat, sőt hangulatilag és jelentéstöltetben további minőségekkel egészítik ki azokat (például a Blacklake II című roma-dubnál tán semmi jobbat és érzékletesebbet nem hallottam eddig a témában). Cserepes a mintákat egyébként végig megtartotta eredeti formájukban, vagyis nem módosította alapvetően. A végeredményt hallva ez kész csoda, az információ ismerete nélkül simán azt gondolnám, hogy minden irányból egymáshoz lettek igazítva hangszerelésileg a különböző elemek. A hangzás persze más kérdés, az album egésze egy olyan sajátos térben és időben él, mozog és lüktet, amire eddig nem volt túl sok valóban sikeres és komolyan vehető példa a modern zene történetében, mert bár sokan és sokféleképpen próbálkoztak már az archaikust a maival összeházasítani, de legtöbben nem jutottak túl a különböző síkok egymásra úsztatásánál. Cserepes az elektronikus hangzást sosem terheli túl, itt nincsenek kérlelhetetlenül döngő lábdobok, minden egyebet elfedő basszusok és hömpölygő szinti-szőnyegek, ellenben megnyerően ízlésesek és mértéktartók az arányok, a kevesebb több aranymetszése is rendben tehát. Nincs is olyan pontja, vagy pillanata, ami ne lenne rendben. Korszakos remekmű.
A posztot a Cseh Tamás Program támogatta:
