2017.09.21. 12:03 – JakabZoltán

Félelem és reszketés Kecskeméten - Az Apey & The Pea-s balhéról

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

apeylive.jpg

Az a szép abban igazán, hogy egy politikus 2017 szeptemberében részben kiheréli egy metalzenekar művészi szabadságát, hogy temérdek kérdést vet fel, és melegágya lehet egy talán soha véget nem érő vitának. Ez az írás akár bele is vezethetne minket a teológia bugyraiba, esetleg naphosszat elmélkedhetnénk egy képviselőről, aki borzalmasan mérges, mert megbukott hátrafele nyalizá… nyilazásból, de ami igazán bántó az egész történetben az az, hogy egy jelenleg nagyon is jól működő, szépreményű zenekart valamelyest térdre kényszerített a cenzúra.

Persze bolond lenne az, aki azt gondolja, hogy hosszútávon az Apey & The Pea nem jön ebből ki jól, mert de. Pont. A metalzene rövid időn belül másodszor is hangzavart kelt a mainstream sajtóban, persze sajnálatos módon előbb egy lengyel zenekar állítólagos emberrablás-nemi erőszak ügye, majd egy magyar banda betiltott termékei végett. A végeredmény mindettől függetlenül az, hogy az adott csapat neve elhangzik egyre többet, egyre gyakrabban, az elkötelezett rajongók már csakazértis alapon támogatják a zenekart egy-egy póló vásárlásával – és ez így is van rendjén. Nekik szól. Értük van.

Ez magától értetődően felveti megint a kérdést, hogy mire jó az, ha egy szűk rétegnek szóló szubkultúra felüti a fejét a nagyközönség előtt, hogy boldog-boldogtalan csámcsoghasson kedvére, azonkívül, hogy tovább táplálhatja bármelyik érintett oldal dühét, ki-ki vérmérséklete, vallási és politikai beállítottsága szerint.

Miközben egyre rezignáltabb módon reagálunk arra, persze még mindig a magunkba kódolt kötelező, de egyre kisebb takaréklángon égő dühvel, hogy éppen melyik hely szűnik meg ilyen-olyan okból kifolyólag – hacsak a budapesti éjszakai életet nézzük: mi is van a méltatlanul bezárt Kultiplex helyén; mi lett az Auróra közösségi terével; miért fáradt bele a GMK tulajdonosi köre az egyre elviselhetetlenebb Gozsdu Udvar környékébe; hol van az alternatívánk egy olyan méretű helyre, mint a Petőfi Csarnok; miért jön fel párhavonta, hogy a Dürer Kert felett is lebeg Damoklész kardja –, a szemünk előtt zajlik le egy másik folyamat, amely amellett, hogy szélsőséges érzelmi reakciót vált ki belőlünk és unalomig ismételt sémákat és stílusjegyeket böfögünk fel, egy félelmetesen intő jel is egyben. 2017 őszén egy érzelmeiben megsértett politikus arra kényszerít egy magánvállalkozást, hogy az arra kényszerítsen egy zenekart, hogy a termékeik (amelyekből minden zenekar a világon biztosítja az A-ból B-be utazást, a próbatermet, a gitárhúrt, a dobbőrt, a lemezfelvételeket) ne legyenek kaphatók.

Cenzúra.

Ijesztő dolog. Bele sem gondolunk, mert nem látunk a méregtől. Önzők vagyunk és egoisták, mert akarjuk, hogy lássuk a kedvenceink, még azon az áron is, hogy a lemezeik és pólóik elérhetetlenek, hogy a zenekar tagjai le kell takarják tetoválásaikat. A banda pedig a közönségért megteszi.

Nem kellene. Nagyon nem.

Pedig higgyétek el, több, mint húsz év zenei pályafutással, megannyi turnéval a hátam mögött pontosan tudom és érzem, hogy mennyire lehetetlen és vérlázító helyzet ez. Hogy mennyire fontosak azok a dalok, amelyeket hónapokig írsz, majd felveszed, aztán ráereszte(né)d a világra, majd a fejed fölött átnyúlva azt kapod becsomagolva szépen, hogy vagy kussolsz, vagy nem jöhetsz. Ennyit viszont semmilyen közönség nem ér. Hiába ők azok, akik felemelnek és hiába ők azok, akik miatt szeretnének játszani. Ez most ugyanis többről szól – a művészi szabadságról és integritásról. Arról, hogy hiszünk abban, hogy még egy olyan világban élünk, ahol igenis megvan a helye és ideje annak, hogy valaki egy fordított keresztet, egy pentagramot, egy kecskefejet, vagy háromfejű kutyát tegyen a pólójára és azt árulhassa is.

Lehet, hogy a kecskeméti TEKA nem az a hely – bár gyanítom a kezüket szintén megkötötte a rendszer. És ami a leginkább lehetetlen az egész helyzetben, hogy ez valahol érthető is. Mindenki azt engedi be az otthonába, aki megtörli és leveszi a cipőjét, nem pedig betrappol a padlószőnyegen át, összesarazva a nappalit, majd leül az átázott, vizes, koszos kabátjában a tiszta kanapéra.  Azonban hiszek abban, hogy amennyiben a művészi szabadság azt kívánja, addig kell menni, amíg kompromisszumok nélkül tudjuk azt nyújtani, amiben hiszünk, amire felkészültünk a próbateremben. Minden egyéb csak behódolás, meghunyászkodás és méltatlan megalkuvás.

Jelen esetben pedig ez a legszomorúbb az egész, teljesen nonszensz történetben. Ha az Apey & The Pea úgy dönt, hogy elfogadja a méltatlan feltételeket, az vajon hány klubtulajdonosnak, hány sértett vallási fanatikusnak, hány szavazóra éhes politikusnak ad zöld utat ahhoz, hogy kénye-kedve szerint korlátozza a művészi szabadságot? Mindeközben, őket sem lehet hibáztatni, ha szeretnének fellépni. Egy lehetetlen sztori lehetetlen főszereplői lettek, akik nem akarnak mást, mint azt tenni, amihez értenek – zenélni, mindenféle eszetlen megkötés, és egy egyre betegebb rendszer óvakodó tekintete és félelemre épülő kicsinyessége nélkül.

(A szerző a Ghostchant énekese, korábban olyan zenekarok frontembere volt, mint a Newborn vagy a Bridge To Solace. Emellett koncertszervező, promoter.)


cenzúra apey & the pea



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása