Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Fu Manchu megboldogult, ezeken az oldalakon is gyakran felidézett tinédzserkorom egyik kedvenc zenekara volt. The Action is Go című lemezüket különösen gyakran hallgattuk szinte bármilyen alkalomból, lehetett az próbával egybekötött lerészegedés a pincében, vagy épp aktuális vidéki turné Szikszóra. Evil Eye című klipjük, aktuális Dynamo-s koncertfelvételük egyaránt fontos alapozási kellékek voltak egy-egy hétvégi kocsmatúra előtt. Aztán, ahogy ez lenni szokott, kicsit szem elől tévesztettük egymást, egészen mostanáig, amikor hirtelen, mintha váratlanul összefutnék egy régi haverral az utcán, elém került a február elején megjelent új album.
A Clone Of The Universe kifejezetten jó, kellemes emlékekeket felidéző lemez, ami ugyanúgy kijöhetett volna húsz éve is, mint most. Minden a régi, a számok általános hangulata, a tempók, a porszívóhangzású gitárok, a frontember Scott Hill jellegzetes orgánuma. Ezt persze vehetnénk helyben topogásnak is, de ha valaki húsz évig topog helyben, az már stílus. Ez a zenekar nagyon régen felépítette a saját mitológiáját autókból, képregényekből, fantasztikus filmekből, fűszagú jammelésekből, fuzz és wah-pedálból. Láthatóan jól is érzik magukat ebben a világban, így aztán semmi okuk arra, hogy olyan teljesen másodlagos dolgokkal foglalkozzanak, mint holmi naprakészség, meg zenei progresszió. Ez a jó az univerzumgyártásban - a Star Warstól sem várja el senki, hogy reagáljon a globális felmelegedésre, a közönség inkább azért izgul, mikor csapják le valakinek a kezét, és állva tapsolja meg a hatszázhuszonötödik Wilhelm-sikolyt is.
Itt van tehát hét újabb dal a Fu Manchutól, bő harminchat percben, köztük egy kapitális nagyvaddal, amely nem más, mint a lemezhossz felén - vagy stílszerűen a bakelit változat teljes B-oldalán - terpeszkedő záródal, az Il Mostro Atomico, amely a hetvenes évek progresszív eposzainak legszebb hagyományait öltözteti stoner rock köntösbe. Talán nem véletlen, hogy a Rush gitárosa, Alex Lifeson is vendégeskedik benne. Már csak ezért az egy dalért is megérné meghallgatni az albumot, de a másik hat miatt sem szégyenkezhet a zenekar, ezekben is ott van minden, amiért szeretni lehet őket, különösen emlékezetes a kezdő, pofátlanul retro hangulatú és riffelésű Intelligent Worship, a rövid, punkos Don't Panic, és a védjegyszerű címadó.
Szóval haver, jó volt veled összefutni! Örülök, hogy nem látszik rajtad az idő múlása, tényleg jól tartod magad. Aztán majd beszéljünk, ha mindketten ráérünk, lesz még mit mondanunk egymásnak. 4,5 / 5
A Fu Manchu március 16-án, pénteken lép fel Budapesten. A koncertről további infók az A38 weboldalán, vagy a Facebookon.
