Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Tisztában vagyok vele, vannak előzenekarok, melyeket nem lehet büntetlenül lekésni, egy koncertbeszámoló esetében pedig egy hasonló malőr oka óhatatlanul közüggyé lép elő. Ennek szellemében: vasárnap délután le kellett vinnem nagyanyámat Bicskére, ugyanis a Völlinger Jóskáék megkérték, hogy segítsen nekik lekvárt főzni. Igen ám, csakhogy kicsit szenilis már, így a ribizlipasszírozót Sülysápon felejtette, és félúton vissza kellett fordulnunk. Így csak az Obscura végét sikerült elcsípnem: az átjött, hogy a németek nem az Obituary-féle ifás teherfuvarozó vonalat képviselik a death metal színterén, a hangzás azonban maximálisan betett a technikás témáknak. Lélekben tehát már felkészülhettünk rá, hogy a következő másfél órában gitár helyett ugyanazt a csapágyas mákdarálót fogjuk hallani, mint a legutóbbi Exploited-koncerten. Szerencsére azonban a Sepultura csaknem végig tökéletesen szólt, és megkockáztatjuk, hogy még jobb formában voltak, mint a tavalyi Rockmaratonon.
A(z egykori) rajongók bizonyos része a zenekarral kapcsolatban még 2018-ban is erősebb hajlamot érez a nosztalgiára, mint Poór Péter rajongói B-közepe, ugyanakkor nagy kár, hogy erről a koncertről – feltehetőleg - pont ők maradtak távol. Ugyanis tanúi lehettek volna, hogy Andreas Kisserék hogyan használják Vileda-felmosónak a Cavalera tesókat.
A Machine Messiah szerzeményei legalább olyan erővel verték pofán a közönséget, mint a kötelező klasszikusok. Különösen igaz volt ez a Phantom Selfre és a címadó dalra, melyben Derrick lemezminőségben hozta a dallamos verzéket. Egyébként pedig továbbra is átkozottul szuggesztív jelenség, kevésbé kigyúrt karokkal egy Marcellus Wallace-imitátorversenyen is előkelő helyen végezne. (Nem mellesleg ő az élő bizonyíték rá, hogy a növényi értend csontritkuláshoz, vaksághoz, sorvadáshoz és bőrizomtömlő kialakulásához vezet, ja.) Zed és a Béna mindenesetre távol maradt a színpadtól, de ezért már csak a fying V-s Názáreti Jézus, Kisser is bőven kárpótólt minket. Aztán ott van Eloy Casagrande, akiről David Attenborough joggal írhatna tudományos értekezést. Dobcuccán maximális történelmi hűséggel adta elő a verduni vérszivattyút, Sztálingrád ostromát és a biatorbágyi vasúti robbantást. Paulo Xisto szokásához – és jó basszerhoz - híven nem szenvedett feltűnési viszketegségben, jelenlegi fizimiskája leginkább egy leharcolt szimbolista festőművészt juttathatott eszünkbe. A setlistben kiemelt helyet kapott a tavaly húsz éves Against lemez, amiről a címadó mellett a Choke-ot és a Boycottot is eldörögték, ám az egybegyűltek természetesen az old school blokkra indultak be leginkább. A közelező Inner Self, Arise, Refuse/Resist mellett a Slave New World is előkerült a sublót aljából, a tökéletes másfél óra pedig a Rattamahattával és a Roots Bloody Roots-szal zárult. A konklúzió pedig nem lehet más, mint hogy a jelenlegi Sepultura úgy fasza, ahogy van.
