Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Arcade Fire - Miroir Noir
(Szerzői kiadás)
2008-2009
A legmenőbb kanadai családi buli a 2004-es Funerallal egy csapásra robbant a köztudatba és zsebelte be az elismeréseket, hogy aztán 2007-ben a Neon Bible-lel rátegyenek még egy lapáttal. Az anyag megérdemelten végzett az év végi listák élmezőnyében. A hang, amit képviselnek egyedi, a karakterek szerethetőek, az album maga pedig változatos, profi munka. Az ezt követő turné több mint egy évig tartott, és most, bő másfél évvel később a zenekar jobb híján turnéfilmnek nevezhető kiadványt jelentetett meg, amely három különböző minőségben, három különböző áron tölthető le a külön erre fenntartott minioldalon, a DVD változat pedig legkésőbb márciusban jön.
Az imént azt írtam, jobb híján turnéfilm. Azért jobb híján, mert nem csak backstage jeleneteket láthatunk, kiegészítve koncertrészletekkel és turnésármos fiúkkal, lányokkal, műanyagpoharas borokkal, hanem betekintést enged a már taglalt album elkészítési folyamatába is. Felvételek, stúdiók, zenészek, próbák, alkotófolyamatok, szokásos zenekari hülyülések, megtűzdelve koncertrészletekkel.
A megjelenés valószínűleg nem fogja mindenki tetszését elnyerni, a super8-as homályos, fakó felvételek, és az agyonkontrasztolt, kitekert színű képek váltják egymást, sokszor homályosan, rángatózó kamerakezeléssel. Ezt magyarázza a koncepció is, miszerint a filmet a zenekar ismerőse, Vincent Moon rendezte, a felvételek egy felvevővel készültek, így a bensőségességre fektették a hangsúlyt a milliónyi kamera és a tökéletes színpadi képbeállítások helyett. Ez egyrészről tetszetős és tényleg működik, másrészt viszont eléggé kaotikus 70 percet kap a néző, és sajnos nem is végig köti le az embert. Hogy csak egy közelmúltbéli vonatkozási pontot vegyünk: a stílusilag és megjelenésre teljesen más Justice-duó is elkövette ugyanazt a hibát a most megjelent turnéfilmjében, hogy hosszú perceken keresztül nem lát az ember mást, mint egy követhetetlen képfolyamot aláfestve valami zúzással, mintegy közvetíteni próbálván AZ ÉRZÉST. Ezt a filmet azonban otthon, fotelban nézed, és nem lehet nem egotripként értékelni az ilyen megmozdulásait.
Nem látunk interjúkat, vagy hosszas párbeszédeket, mint a Don’t Look Backben (Bob Dylan 1956 angol turnéját megörökítő dokfilm), a szereplők nem beszélnek konkrétan a kamera kedvéért, mint a szintén új keltezésű Sigur Rós Heimájában, viszont a már említett A Cross The Universe-nél többet mutat be a zenekar alkotói folyamatáról, és lényegesen tartalmasabb is a film.
A legjobb jelenetek egyértelműen a két liftben zenélés, ezek közül az egyiket megtaláljátok a videómegosztókon (meg itt fentebb is). Ezek tényleg meghitt és szokatlan felvételek, amikért érdemes ilyen filmet készíteni egy egyébként is mostoha és funkciótlan koncertfelvétel helyett. Több ilyenre lenne szükség, ehhez pedig talán nagyobb időintervallumot lenne érdemes felölelnie a rendezőnek, főleg ha stábot nem is cipelnek, akik felzabálják a milliókat. Megnézni mindenképpen érdemes, de ha nem vagy fanatikus Arcade Fire-rajongó ne szégyelld használni a fast forwardot, mert nem maradsz le sokról.
