Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ladyhawke - Ladyhawke
(2008 Modular)
Csúnya világot élünk, 28 évesen debüt albummal már nem vagy fiatal, viszont jó eséllyel kapsz újabb jelzőket, úgymint "megfontolt", és a lemezed nem feltétlenül kerül egy kategóriába az úgymond rivális, fiatal bandákkal. Pip Brown, azaz Ladyhawke, miután több zenekarban kipróbálta magát, Michelle Pfeiffer egy 1985-ös szerepe után vette a nevét. Laza, szőke, nagy a szeme és sokféle hangszeren játszik nem annyira sokféle zenét, nem annyira izgalmasan, de nagyon-nagyon szerethetően. Jó sokat tanult a korai gyermekkorában, a rádióban felcsendülő nótákból, a zenész szülők mellett pedig vélhetőleg hamar megtalálta mit kell kalapálni és hol, hogy jól érezze magát, ha épp nincs rádió.
És gyakorlatilag az egész bemutatkozó lemez ennek a játékosságnak a jegyében telik. A témái is ártatlanok, a zene se mocskos pumpáló elektronika, vagy rekedten visítós pop-punk. A (nagyon) fiatal korosztály vélhetőleg nem fog megőrülni sikoltozva az album legslágeresebb számáért sem (My Delirium, klip alább), lévén, hogy ugye Pip sem sikítozik vagy csapkod különösebben, kifejezvén, hogy mennyi pénze és kokainja van, vagy esetleg a pasijának, vagy esetleg a lánynak, akit az imént smárolt le. Ilyesmi nem szólt a rádióból a megidézett időkben, hát, ezen a lemezen is hiába keresni, cserébe viszont sokkal őszintébb és karakteresebb az egész. Zeneileg egységes, bár nem operál túl sok hangzással, és egy személy szólaltatja meg az összes hangszert. Virtuozitást egyiken sem tapasztalni, de mind korrekt, és épkézláb dalok tevődnek össze fogós dallamokkal. Azért persze kapcsolódik megszólalásában a tavalyi nagy dobások egy részéhez is, néhol egészen, hogyismondtuk, brúklinos (nota bene: a kiadó Amerikában brooklyni! Na ugye!)
Egyébként vélhetőleg ezt a lemez több fiút fog meg, mint lányt. Mert hát melyik lány kapja fel a fejét a My Delirium klipjében látható kocsira, és melyik pasi nem? Viccet félretéve, és folytatva a közhelyparádét, a retro, ami nem csak zenében valósul meg, hanem zenészi mentalitásban is, sajnos jó eséllyel nem túl kifizetődő a mai világban. Mindenesetre jó érzés, hogy születnek még ártatlan poplemezek is. Előre Ladyhawke, nyámnyila power, ez a fajta naiv zene tényleg nem ciki, és jó érzés végre egy poplemezre azt írni, hogy kellemes.
