Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pink, Raygun @ Budapest Sportaréna 2009.03.24.
Az előző nap az AC/DC-vel zárult, ez pedig AC/DC-vel kezdődhetett volna az Arénában, ha a szerencsétlen Raygun zenekar bele nem zavar a képbe. Odafelé még meg is jegyeztem, hogy amilyen mázlim van, beteszik a Lovegunt előzenekarnak, de akkor hazamegyek. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor egyszer csak megjelent a Raygun neve, akik még arra sem voltak érdemesek, hogy a kivetítőket bekapcsolják miattuk. Talán ennél több szót nem is érdemelnek, hiszen rettentően középszerű Bravo-kompatibilis tini popnak álcázott, indie-re hajazó jellegtelen előadásukkal oly módon tudták feltüzelni a csekély számban megjelent közönséget, hogy azok tényleg alig várták már, hogy jöjjön az este fő attrakciója.
Pink azok közé az énekesnők közé tartozik, akinek nem vérciki bírni a személyét, még ha a zenéjét nem is szereted. Neki sikerült úgy kialakítani az imidzsét, hogy a legszimpatikusabb legyen a mainstream énekesnők közül. Pont elviselhető mennyiségben részeg, válik, villant, és legalább nem vergődik úgy a színpadon „szexi tánc” címszó alatt, mintha éppen rohama lenne, szóval ő az, aki egy átlagos vagány csaj, se több se kevesebb.
Mint említettem, egy AC/DC-feldolgozással, a Highway To Hell-lel nyitottak, ami egy kicsit szerencsétlen a tegnapi tökéletes előadású eredeti után, de mit tehettek volna, ha egyszer a introvetítésen éppen motorozik a művésznő, nyílván nem kezdhettek a Dancing Queennel. Mivel a zene egyfajta átmenet a pop és a rock között, így a rajongók is ezen két műfaj között ingadoztak. Sokan úgy érzik, hogy ha már Pinket hallgatnak, akkor ők a rockban is otthon vannak, ezért történhet meg olyan, hogy a az AC/DC-dalánál a lányok sikongatnak, hogy „Fú metállal kezd!”, a „Ki ismeri a Led Zeppelint?” kérdésre néma csend, néhol egy kósza „Mivan?” a válasz, majd konstatálják, hogy igen, ez „Guns and Roses”, és ráéneklik a Knockin’ On Heavens Doort, valamint „Axl Roses”-hoz hasonlítják a gitárost egy jól sikerült szóló után.
A koncerten nagyjából négy olyan dal volt, ami ismeretlen lehetett annak az embernek, aki még sosem hallott egy Pink-lemezt sem elejétől a végéig (tehát nekem), viszont tele volt feldolgozásokkal, aminek nagy részét meg a fiatalkorú rajongók nem ismerhették, szóval egálban vagyunk. A már említett AC/DC-n kívül volt a Touch Myself a Divinylstől, a Babe I’m Gonna Leave You a Led Zeppelintől, a Bohemian Rhapsody a Queentől, és a Crazy Gnarls Barkleytól, és persze a Pink-slágerek.
Az énekesnőről elmondható, hogy eléggé multifunkciós jelenség, tud énekelni, tud magas sarkúban táncolni, gitározgat, és egy légtornász veszett el benne. Ugrált, pörgött, lengett minden nagyobb erőlködés nélkül, és közben még azt a látszatot is keltette hogy énekel. Ez mondjuk az utolsó számnál elég viccesre sikeredett amikor is egyik táncosa véletlenül arcon rúgta, amin Pink meg elröhögte magát, ámde a szemfülesek észrevehették, hogy az egyik vokalistának totál ugyanolyan orgánuma volt mint magának Pinknek, és az akrobatikus részeknél azért elég erősen megtámogatta a hangjával. Szóval, ha vége lenne Alecia Moore (ez a művésznő eredeti neve) énekesi karrierjének, és a pénze is elfogyna, simán jelentkezhet bármikor az Eötvös Cirkuszba, hogy vidéki Tescók parkolójában felállított vándorcirkuszukban legyen légtornásznő, ha már egyszer úgy is bejön neki ez a Funhouse-jelleg.
Amúgy a publikumot megfigyelve a legtöbben stílusosnak találták, ha a buliba rózsaszínben érkeznek, bár nyílván a Deep Purple-rajongók sem mennek talpig lilában koncertre, de be kell vallanom ez volt az első olyan koncertem, ahol tonnaszám dobálták fel az emberek a plüssállatokat a színpadra. Olyan hangulata volt ettől az estének, mint valami műkorcsolya-gálának: „Remek volt ez a szám Pink, nesze egy plüssbéka!” Viszont a magyar közönség újból az angol nyelv oktatás szégyenfoltja volt az estén, hiszen Pink elég szórakoztató lett volna, ha a rajongók néha veszik a poénjait, arról nem is beszélve, hogy mennyire vicces a magyar kiejtésű dalszöveg: Ájm nat hír for jór entörtéjnment. De nyilván én voltam rossz helyen.
