Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Turbo, Háború @ A38 2009.04.16.
Szappanos György a basszusgitár magyar félistene. Egy Turbo-lemezbemutató kapcsán nem ez lenne az optimális kezdőmondat, de kötelezőnek érzem, hogy a nevet bevéssem azokba a fejekbe, ahol még nem volt ott. Ugyan a cím is az előzenekarra utal, kissé kézenfekvő módon, de a Turbo is energikus koncertet adott. Az estén háború volt valóban, a rossz zene ellen.
A Háború zenekar három tanárember zenekara. Miközben a koncert előtt tébláboltam a teremben, úton útfélen tanítványokba akadtam (gitárosok, basszusgitárosok). Ők ismert nevek már, és valóban tisztelettel nézték a színpadon nyomuló pedellusokat. Szappanos egyszerűen mindent tud a hangszeréről, játékát nézve megint rám tört a kesergő érzés, hogy milyen tehetséges embereket vesztegetünk el egy csöppnyi (már ahhoz képest, ahol állnia kéne) színpad keblén. Főleg, hogy Hirlemann Bertalan (dob) és Mohai Tamás (gitár/ének) is ugyanolyannak számít. A zene nyilván nem közönségkedvenc, kommersznek semmiképpen nem mondanám. Egy rockosabb Rush, és egy tradicionálisabb Black-Out ugrik be róla, de a közönség nem is igazán a dalokkal foglalkozott, hanem hallgatta a zenészek összeszokott játékát. Legfeljebb a Turbo jóképű zenészei miatt érkező néhány lányka nem értékelhette a produkciót, unott arccal pöfékelték a ropicigit a sorok között.
A Turbo az idei év egyelőre legjobb debütáló lemezét tette le az asztalra. A lemez óta a koncertezésé a főszerep, ami az általuk választott zenének a szívét jelenti. Amikor ránézek a színpadképükre, nincs hiba, a rocknroll ilyen karakterekkel érvényesül. Különösen persze Jero (basszusgitár) az, aki öltözetével, hajával és mozgásával is vonzza a szemet. A másik látványosság az örökké vigyorgó Delov Jávor, aki a dobokon olyan örömmel zenél, amit nem lehet tanítani (mert ezért kéne mindenkinek ezt csinálni, nem másért). A srácok láthatóan maximalisták, a gyengeségeiket próbálják kiküszöbölni koncertről koncertre. Az egyik ilyen volt eddig Tanka Balázs, aki a vetődések közben elkamuzta az éneket, vagy csupán csak nem énekelt tisztán. A dolog jelentősen javult, látszik, hogy összpontosít, ez javára válik a számoknak, főképpen az elmélkedősebb daraboknak. Azt ugyan még nem szokta meg, hogy ha a közönség nem énekel, akkor ne énekeltesse, de ez legyen a legkevesebb.
.jpg)
A koncert nem szólt jól, ami az A38 technikáját nézve érthetetlen. Az előbb buhogó, basszushangokat kiemelő hangzás egy idő után pont a mélyeket nyelte el, sokszor Jero játékát ki sem lehetett venni. A végére azért összeállt a dolog, amikor volt pár meglepetés is. Az egyik egy új dal, ami folytatja azt az utat, ami az első albumon is hallható, kb. egy jótékony béklyóba kötött Mars Volta ez is, kis túlzással, hiszen most először éreztem azt, hogy nem nyilvánvaló a hatás, inkább csak szervesen beépül a zenébe. A másik meglepetés egy Hendrix-feldolgozás volt, amiben Both Miklós vendégszerepelt, aki a Napra, és a Barbaro zenekar gitárostálentuma. Róla lehet tudni, hogy Hendrix zenéjén nevelkedett, mielőtt hangszerét hegedűként nem kezdte használni (úgy tud rajta játszani ugyanis, mintha hegedűt hallanánk). A Come to Me előtt aztán konkrétan egy hegedű is előkerült, amivel szépen hozták is az este csúcspontját. A szám eleve a Turbo egyik legjobbja, de ezzel a színezéssel csak tovább erősödött. Nagy élmény volt!
Ahogy az egész koncert is. A rosszabb hangzás, a talán kevésbé lelkes közönség elronthatta volna, de az este így is teljes volt (annak ellenére, hogy a Nemjuci koncertjét lekéstem). Ide még beszúrhatnék egy elmélkedést a Turbo jövőbeli sorsáról de nem teszem, inkább csak kíváncsian várom, hogy mit tudnak elérni ezzel a zenével itthon, és külföldön.
(A képek a zenekarok Myspace-oldaláról vannak.)
