Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Peaches - I Feel Cream
(2009 XL)
Peaches magyar füllel legalábbis fura jelenség popzenében, eleve zavaros lehet a kultsztár státusz tipikusan magyar jellege miatt, nála nagyobb és poposabb sztárokkal is megesik, hogy itthon csak a szuper, képben lévő lányok kedvelik és hallgatják, myspace-generáció, ne menjünk bele, unalmas. Előző anyaga már azért itthon is elterjedt, ebben szerepe volt nagyszájúságának, akkor még Busht is lehetett cikizni. Lássuk, milyen az új lemez, amelyet az elmúlt minimum három év legvisszataszítóbb borítója rejt.
Az, hogy miért lehet érdekes, fiú szemmel leginkább zenei részről lehet kutatgatni. Blogokról, innen-onnan régóta ismert tény, hogy nem akármilyen gárda bábáskodott a művésznővel a stúdióban, a szcénával szemben idegenkedőknek is el kell ismerni, hogy a Soulwax, Simian Mobile Disco, Digitalism triumvirátus közreműködése valami egészen nagyszabású vállalkozást feltételez. A szomorú azonban az, hogy az alapok jórésze egyszerűen dögunalmas, bár érezhetően dögösnek van szánva a véregyszerű dobokkal és mélynél is mélyebb bugyorgó szintikkel, ami ironikusan egészen az utolsó szám utolsó percéig nem is visít fel. Sajnos azonban a valóság az, hogy partiszempontból nem szól sehogy, hallgatni meg monoton és irritáló, kommersz és érdektelen, néhol pedig kifejezetten rossz énekhangzással - az elsőn majd segítenek a remixerek, a másik viszont egy ilyen sok szöveget hordozó albumon eléggé problémás.
Női szemmel miért lehet érdekes? Lévén, hogy ebben biológiailag nem vagyok illetékes, rövid közvéleménykutatást követően megmaradva a reprezentatív zeneileg up-to-date fiatal lány ismerősöknél, annyit sikerült kideríteni, hogy; "Ja, Peaches? Hát van egy tök jó száma, amúgy ilyen nimfomán baromság. Ilyen számcímmel, hogy Slippery Dick? Ugyan már."
Ez nyilván fakadhat abból is, hogy Magyarország még mindig nem Amerika, és a lányok jussa szexualitás terén a pletykálkodás, egymás fúrása, de a nyílt, esetleg nagypofájú témázás valamiféle lenézést von maga után, úgyhogy ezt vehetjük kulturális kérdésnek. Azonban, ezt a cikket sem afro-amerikai brooklyntöltelék embertársaink olvassák, tehát feledjük a körültekintő korrektséget, szépen szólva kurva bénán hatnak az ilyen sorok, hogy "Mommy wants to ride that cock!" (persze Iggy Pop-tól kúl lenne, ezen nyilván nem veszünk össze.)
Ennél kevésbé kínosak azok a pillanatok, amikor eltér a masszív, mély elektronikus alaptól, és valami élőhoz hasonló dobalapra, egészen énekszerű kajabálás megy, seggrázós pillanatokkal, szembesítő szöveggel, igen, a klipes Talk To Me-ről beszélünk. Persze kiemelkedő ez sem lenne, ha a többi nem lenne érdektelen szemét. Védjétek meg, de ez tényleg pont olyan rossz mint a borítója. Koncepciónak nem lenne rossz, de ennyire meg sajnos valószínűleg nem bevállalós a művésznő humora sem.
