Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Realistic Crew – Freedom Eats the Soul
(Szerzői kiadás)
Az ember a sok sikertelen próbálkozás után hajlamossá válik a pesszimizmusra. Ez az állítás a magyar könnyűzenére vonatkoztatva hatványozottan megállja a helyét: őszintén, tudunk olyan hazai produkciót mutatni, ami a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk” mondat kimondása nélkül is szerethető? Valljuk be: a popzenekaraink végtelenül középszerűek, és ami kiemelkedik, az is inkább egy exportálhatatlan magyar íz miatt teszi (lásd: Belga). Ezért aztán zeneszerető ember mikor azt mondja, lát fantáziát egy magyar zenekarban, akkor az valójában azt mondja, hogy ha nem ezeket a zenekarokat kéne néznie hétvégenként élőben, akkor soha a büdös életben nem merülne fel, hogy akár lemezeket is meghallgathat tőle – így viszont kénytelen kelletlen beéri a középszerrel. Ebből az érzésből születik meg az a pesszimizmus, aminek következtében nemzetünk zenészeitől az égvilágon semmit nem várunk el, ha mégis, az is csak annyi, hogy bebaszva lehessen rá táncolni fesztiválokon.
Megmondom őszintén, én is belecsúsztam ebbe, ezért a Realistic Crew előző, Overcome névre hallgató lemezéről akármilyen jó véleménnyel voltam, valószerűtlennek tűnt, hogy majd pont ők verik fel a port a magyar ugaron – mint ahogy az is, hogy egyáltalán bárki megteszi ezt. Pedig a most használt alapok már ott is megvoltak: trip hopból építkező, de kísérletező, túlnyomórészt elektronikus hangvételű zene ez, a katatón fajtából, egységes színvonalon, de kevés megragadó pillanattal – sokkal jobban, mint a Beat Dis, de sokkal rosszabbul, mint a Massive Attack.
2009-re a Realistic Crew stílusa nem változott meg, viszont a Freedom Eats the Soul felmutat egy olyan tényezőt, aminek a tettenérésére nem mertem volna sok pénzt tenni: professzionális hozzáállást, mind a dalszerzéshez, mind a hangzáshoz, mind a dizájnhoz. A bő 44 perces lemez fordulópont a személyes zenetörténelmemben: a 10 dal közül nem lehet kedvencet kiválasztani, mert mindegyik nagyszerű, és végre nem azért, mert egész jól eszembejuttat pár külföldi nevet. A trip hop még mindig a legjobban használható jelző, de jókor, és jó helyen kalandozik el az irány a klasszikus jungle, vagy akár a jazz irányába, mindezt úgy, hogy az atmoszféra végig egységes marad.
Mert a Freedom Eats the Soulnak ilyenje is van. Már-már sablonos, de a produkció felfogható egy soundtracknek is, amit egy Magyarországról készült anti-országimázs filmhez készítettek: bemutat minden hangulatot, ami nyomasztóvá tud változtatni bármelyik magyar várost – ennek ellenére hangsúlyoznám, hogy ez feltehetőleg nem hungarikum, hanem egy bárki által értelmezhető zenei nyelvezet. Ez a zenekar végre minden tekintetben felveszi a versenyt a stílusban hozzá közel állókkal, sőt, a Massive Attack valószínűleg a fél karját odaadná egy Free Animals' Anthem-szintű témáért jelenleg.
Sokkal többet nem lehet elemezni, a Realistic Crew nem egyedi, viszont a meglévő keretek között a lehető legbiztosabban mozog. Érdekes pontja a zenekarnak Berger Dalma énekesnő, akinek őszintén szólva soha nem ájultam el a vokális adottságaitól, de itt szinte belenő a dalokba – most kiderül, mennyit tett hozzá valójában a hangzáshoz, mivel ezen a lemezen szerepel utoljára (helyét a már említett Beat Disből ismerős Judy Jay kapta).
Hogy ezzel mennyit lép feljebb a zenekar, előreláthatatlan: a trip hop, mint olyan, még mindig nem éli reneszánszát. Elhagyva az aktualitáson való fanyalgást, mérhetetlenül élvezetes a Freedom Eats the Soul, így nyáron külön öröm elrontani vele a saját hangulatunkat, lázadva a szansájnpartik, és Fatboy Slim ellen – az, hogy erre kicsit mi is büszkék lehetünk, már csak a sósmogyi a sör mellé.
(A lemez június 15-én, este nyolc órától INGYENESEN letölthető innen.)
