Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Voivod - Infini
(Relapse/Nuclear Blast)
A Voivod a világ egyik legjobb és egyik legnagyobb hatású metálzenekara. Lehet, hogy az „egyik” szó az egyik jelző elől akár el is hagyható, de az is lehet, hogy mindkettő elől. Valószínű, ha sok nagy tudású zenebuzi összeülne, sem tudna összeszedni öt olyan együttest, amelynek gyakorlatilag makulátlan a teljes diszkográfiája (és persze kiadott minimum öt nagylemezt). A Voivodé gyakorlatilag makulátlan.
Pedig fennállásuk több mint huszonöt éve alatt nem is olyasmi hagyományőrző zenét játszottak, mint például az Iron Maiden, hanem igen merészen kalandoztak a stílusok között. A káoszba hajló thrashtől (War And Pain, Rrröööaaarrr) a cizelláltabb „power” thrashen (Killing Technology) keresztül tanítani való eleganciával jutottak el a hetvenes évek progresszív zenéiből is merítő, ám a saját gyökereiket sem feledő experimentális rock/metalig (Dimension Hatröss, Nothingface), illetve már-már art rock/metalig (The Outer Limits). Ugyanakkor, hogy ne legyen annyira kiszámítható a dolog, a Nothingface és a The Outer Limits között kihozták zeneileg talán legegyszerűbb lemezüket, a szinte punk rockos (bár annál azért jóval csavarosabb) Angel Ratet. A nagy művészkedésnek a Negatron lemez egy jól irányzott cyber-indusztriális csapással vetett véget, de csak azért, hogy a rákövetkező Phobos, valamint a cím nélküli 2003-as lemez már ismét az „okosabb” Voivodot mutassa.
És itt most meg kell állni egy lélegzetvételnyi pillanatra. Nem elvitatva a Voivod többi tagja (Away – dobos és művészeti vezető, Blacky – régi basszusgitáros, „metallicás” Jasonic – jelenlegi basszusgitáros, Snake – eredeti és jelenlegi énekes, Eric Forrest – énekes a Negatron és Phobos albumokon) érdemeit, talán ők maguk is tudják és elismerik: az, hogy a Voivod Voivoddá, a legélesebb stíluskanyarok között is felismerhető, egyedi hangzású és valóban rendkívüli hatású zenekarrá vált, döntő részben Piggy utánozhatatlan gitárjátékának köszönhető. Amilyen hangokat ő facsart ki a hangszeréből, olyan hangok nincsenek is, ahogyan ő pengetett, úgy nem is lehet pengetni. Aki még sosem hallott Voivodot, nyilván nehezen hiszi el, de elég pár másodpercre belehallgatni bármelyik és tényleg BÁRMELYIK dalába, azonnal fel lehet ismerni, hogy ez csak és kizárólag a Voivod lehet. Zenészek százai vallották meg az évtizedek során, mekkora hatással volt rájuk ez a mainstream sikereket soha el nem érő kanadai együttes, sokan meg is próbálták őket utánozni – de ilyen hangzást egyetlen más lemezen sem lehet hallani.
Csakhogy Piggy 2005-ben, 45 éves korában elhunyt. A történet ezzel akár véget is érhetett volna, ám Piggy annyi befejezett és még kidolgozatlan ötletet hagyott hátra, hogy a zenésztársak úgy gondolták, a legjobb, amivel emlékének adózhatnak, ha ezeket dalokká formálják és kiadják. Így született meg 2006-ra a Katorz, illetve mostanra az Infini, amelyekre az előzmények ismeretében nyilván egy rossz szót nem lehet mondani. Mégis, ha mélyen magunkba nézünk és őszinték vagyunk, be kell ismernünk, hogy ezek az albumok már nem az igaziak.
Bár egy lemezrecenziónál viszonylag nagy hiányosság, ha magáról a lemezről nem esik szó, én ezúttal eltekintenék a klasszikus elemezgetéstől. Egyszerűen azért, mert az Infinit (és elődjét) nem lehet úgy mérni, mint minden egyéb albumot. Annyit azért feltétlenül érdemes kiemelni, hogy talán a Katorznál valamivel erősebbre sikerült, van rajta néhány kifejezetten jó dal (Earthache, Global Warning, A Room with A V.U., Morpheus), és a rajongók mellett a szimpla érdeklődők is nyugodt szívvel végighallgathatják, mert bőven átlag feletti a színvonala. De azért ha valaki szűz füllel szeretne megismerkedni a Voivoddal, semmiképpen se az Infinivel kezdjen.
Lehetett volna ez az írás egy nagyszerű zenekar rekviemje is, ám nemrég azt olvastam, hogy Awayék folytatni kívánják, koncerteznek és lemezt is készítenek majd. Hogy ez jó ötlet vagy sem, nem tisztem eldönteni, de ezek az emberek már annyi jóval ajándékozták meg a metálzenét szerető közönséget, hogy ha netán melléfognak, akkor sem érheti őket soha kritika.
Az értékelés ezúttal természetesen a zenekarnak szól.
