Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Calvin Harris - Ready For The Weekend
(Fly Eye / Columbia / Sony)
A skót zenész-DJ-megmondóember-producer nagyon csúnya dologra készült új albumával (is). Calvin Harris I Created Disco c. első lemezével, és az olyan slágerekkel, mint az Acceptable In The 80s, vagy a The Girls és rettenetes flegmaságával, na meg persze Kylie Minogue X-ének dalszerzésével és producerelésével hívta fel magára a figyelmet. Igazi Myspace sztárként kezdte, de mára már a tévék és rádiók is kíváncsiak rá, és hajlandóak elfogadni természetes és ezért furcsa, emberi megjelenését és megnyilvánulásait. A nyolcvanas évek szintihangjaival, az angol tinik felgmaságával és az electroval operáló első albuma figyelemfelkeltő és új volt ugyan, de kiemelkedő számok (kivéve az előbb említett kettőt) nélkül. Harrisnek azért lehet ezt felróni, mert képes lenne popzenét csinálni igazi slágerekkel, így különösen fájó sok mintha-számot hallani tőle, pláne egy majdnem lemeznyit.
Most pedig pont azokhoz szól, akikhez nem kellene, és pont azokat riasztja el, akiket nem kellene. Vagy pont fordítva, azoknak segít, akik rászorulnak, és pont azokat szórakosztatja, akik már nagyon régóta erre vágynak. Az előző állítás mellett érvelve: a Dokkoló és a White Partyk közönsége mutogathatja egymásnak mobilból üvöltetve a taxiból kiszállva a Ready For The Weekend számait, amelyekben minden megvan, amire szükségük lehet. A világ legprolibb hangú nőjének eurodance-es éneke, bravo hitses szintihangok, DJ Bobo és a Fun Factory lendülete, szexi táncok, lézeres kiállások, buffalós tánclépések. Az utóbbi mellett érvelve: a RiseFm közönsége teljesen véletlenül igényes zenét hallhat úgy, hogy ezt nem is sejtve tetszik neki, mások pedig, akik fogékonyak a zenei érzékenységre, minden számot ajándékként üdvözölhetnek.
Talán a második állítás a helytállóbb. Csakúgy, ahogy a náci témához Tarantino, Harris is úgy nyúlt az Eurodance-hez: minden eddigi kánont felrúgva, nem foglalkozva azzal, hogy a zenetörténet legízléstelenebb korcshajtását értelmezi újra. A kilencvenes évek populáris tánczenéjére nincs semmilyen mentség. De úgy, ahogy Calvin Harris teszi, igenis idézhető. Mégpedig felevenítve hozzá a nyolcanas évek szintipopját (Stars Come Out), akárcsak a Chromeo, felhasználva a német dance punk puttyogásait (Blue), de sokkal több élettel, mint a Digitalism, érzelmeket csempészve a legbunkóbb dance-be (a lemez legnagyobb slágerében, de egyáltalán nem a legjobb számában, az I'm Not Alone-ban), és olyan hülye címeket adva, mint Yeah Yeah Yeah La La La. Emiatt a sokszínűség és kifinomult stílusérzék miatt tökéletes lemez a Ready For The Weekend. Nagyon vékony határmezsgyéken lavíroz, mindenhol csak annyi időt töltve, hogy szórakoztató legyen, és ne bántó. Hol idéz, hol ironizál, hol parodizál, és mindezt olyan őszinte bájjal és lelkesedéssel (amely közvetve, hallgatás közben is érezhető), amely nagyon ritka a popzenében. Emellett a produceri munka is figyelemre méltó: míg az előző album kicsit összeszedetlenebb, illetve sokkal színtelenebb volt, itt érezhető az átgondoltság és a fegyelmezettség.
Hiánycikk volt az igényes tánczene, akárcsak az izgalmas electro. Többé egyik sem az, sőt, ezzel a tökéletesen szerkesztett és igazi slágereket tartalmazó lemezzel Harris lehet az őszinteség reneszánszának úttörője. Amit októberben a Tiesto lemezen szerepelve egy csapásra lerombolhat.
