Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
WASP - Babylon
(Demolition Records)
A W.A.S.P. a nyolcvanas évek amerikai metálhullámának egyik nagy túlélője, igaz korábbi sikereiktől nagyon messze vannak, de legalább aktívak, nem úgy, mit számos kortársuk, és ugyan a másik nagy túlélő, a Mötley Crüe sikereit sem annak idején, sem most nem tudják megismételni, de szerintem Blackie Lawless nem is erre vágyik már, hanem csak arra hogy 2-3 évente egy-egy korrekt metállemezt letegyen az asztalra, és mehessen vért hányni a színpadra.
Az egykoron többszörös aranylemezes botrányzenekar tagjai között csak Lawless az, aki megmaradt az eredeti felállásból, de mivel mindig is ő volt a zenekar agya és szövegírója, tulajdonképpen mindegy, kikkel zenél éppen, ha kiad valami anyagot, akkor az pontosan olyan lesz, mint amilyennek a W.A.S.P.-rajongói szeretik: húzós nóták, énekelhető refrének, meg a multitálentum Lawless reszelős hangja, amit azonnal fel lehet ismerni, bármilyen szar is a keverése egy-egy újkori (1995 után megjelent) albumának. Ez alól a Babylon címre hallgató legújabb mű sem kivétel.
Kilenc számot kapunk a 2009-es adagban, 43 perc alatt lerendezzük a dolgot, ami mellesleg jó is, ennyi WASP egy adagban bőven elég az embernek. Félreértés ne essék, az anyag tetszik, nagyon is, mert pont azokat a motívumokat hozza vissza, amik miatt 14 évesen megkedveltem a zenekart, könnyen dúdolható, de mégis kemény témák sorakoznak egymás után, Lawless szégyentelenül lop saját magától, és dolgozza át a Wild Childot, a Blind in Texast, a 95 Nasty-t vagy a Crimson Idol számait erre az anyagra, de kit érdekel, ha jól csinálja? 
A lemez a már említett Wild Child-utánárzés Crazy-vel indul, jó a riff és a refrén is, Doug Blair gitáros meg teker egy faszát a szólóban, pont olyat, amilyet mostanában a metálgitárosok már nem szoktak sajnos. Ez egyébként az egész lemezre jellemző, a csávó iszonyú nagy kedvvel nyomja a szólókat, kár, hogy a keverés során pont ezek a részek szorultak háttérbe a mindent elnyomó dob mögött. A második dal alapja a Chainsaw Charlie című klasszikus, és ezt is ugyanúgy szétveri a dobos (most éppen Mike Dupke), mint az eredetit Frankie Banali.
A Babylon’s Burning eleje engem a 95 Nasty nyitányára emlékeztet, amolyan jó kis headbangelős nóta, ha az amerikaiak a közeljövőben le akarnának rohanni egy közel-keleti országot, akkor akár ez is bömbölhetne a hangfalakból a Wild Child helyett (az első Öböl-háborúban ezzel riogatták a szerencsétlen iraki katonákat, nem mintha nem lett volna elég bajuk). Két feldolgozást is felpakolt a novemberben nálunk is fellépő zenekar az új lemezre, ezek közül az első egy Deep Purple-nóta, a Burn amit már a 2007-es Dominator idején elkészítettek, tisztes iparosmunka, de nekem a Whitesnake-féle verzió jobban bejön, jó, ott Tommy Aldridge dobol.
A többi szám is pont olyan, mint egy már korábban hallott WASP-nóta (a záró Promised Land kivételével, ami meg egy Chuck Berry-cover), dallamos riffek, üvölthető refrének, kiváló szólók és egy kicsit sok dob jellemzi őket, és ez így van jól, ahogy van. Klasszikus, kilencvenes évekre emlékeztető metállemezt csinált a WASP 2009-ben, köszönet érte. Én a pesti bulira mindenképpen elmegyek, tessék meghallgatni a Babylont, és követni a példámat.
