Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Horrors @ Bécs, Szene, 2009.11.13.
Geoff Barrow (Portishead) bábáskodása alatt készített második albumukkal a Horrors visszavett egy kicsit a lendületből, a 2007-es Strange House pimasz, mocskos szörf-goth-punk-rockja után egy pszichedelikusabb, fura analóg szintihangokkal gazdagított, shoegaze gitárokkal telepakolt lemezt készítettek, és ezzel a hirtelen váltással nem hogy elfordult volna tőlük a régi rajongótábor, hanem még gyarapodott is. Egy londoni ismerősöm mesélte, hogy három éve látta őket egy kis klubban, és olyan rosszak voltak, hogy a szervezők leállították a koncertet és elküldték őket a búsba. Vajon 2009-ben előfordulhat velük ilyesmi? Bécsben a Szene nevű helyen néztük meg milyenek is élőben.
„You are in ze band, yes?” – kérdezte tőlem osztrák angolsággal egy tenyeres-talpas szervező csaj, miután végigmért nem sokkal korai érkezésünk után, ugyanis a Doors Opening zenekar még nem kezdett (6 óra körül értünk oda, kapunyitás pedig 7-kor volt), mi meg gondoltuk bekukkantunk az egykori Kultiplexre emlékeztető helyre ha már ott vagyunk. Mondtam, hogy „yes”, és nem is hazudtam mert tényleg benne vagyok egy együttesben, az már más lapra tartozik, hogy az nem a Horrors.
A koncertteremből dobhangok szűrődtek ki, kezdődött a beállás, kicsit bele akartam nézni, de pár pillanat múlva úgy éreztem magam mintha az Addams Family egyik epizódjába csöppentem volna: először egy Christina Ricci-szerű lány (lény?) jelent meg (hosszú, fekete haj, szakadt, fekete ruha, kréta-fehér bőr), unott arccal kezdte kipakolni a pólókat és a cdket egy asztalra, majd a koncertteremből kilépett egy szerzetes frizurájú, szőke srác, szintén feketében (Rhys Webb, a Horrors basszgitárosa/szintise), a Gépnarancsos Alexre emlékeztető pszichopata vigyorral, egy tányér levessel a kezében, és kb. ugyanabban a pillanatban tőlem balra egy majdnem 2 méter magas, csontsovány, lihegő és izzadt madárijesztő jelent meg hirtelen a semmiből (Faris Badwan, a Horrors énekese). Nem volt mese, el kellett húznom a csíkot mielőtt az Addams Family hirtelen a Holtak hajnalába vált át.
A sarki kocsmába mentünk melegíteni, majd később a Szenebe visszatérve egy rakás részegen ordibáló szlovákkal találkoztunk, akik valószínűleg a fantasztikus nevű (szlovák) Talkshow együttes miatt jöttek főleg, hiszen a program szerint ők voltak a Horrors előzenekara.
Épp Vitray Tamás pörgős beszélgetős műsorait elevenítettük fel, amikor 8 után a húrok közé csapott a négytagú Talkshow, és gyorsan kiderült, hogy egy középszerű, tucat poszt-punk együttesről van szó, sok lábcin emelgetős diszkó ritmussal, egymásnak felelgetős gitártémákkal, még több kiállással, és felezett, zúzósan bólogatós részekkel, ahol megmutatták, hogy milyen kemények is tudnak néha lenni. Nem voltak megjegyezhető, karakteres számaik, az énekes hősködő, ordítozó énekstílusa meg kifejezetten irritált, mert csomószor eszembe juttatta a Linkin Park vokalistáját (Chester Bennington) akitől kiráz a hideg. A koncert vége felé már meg is telt a terem, a zenekar bő fél óra után megköszönte, hogy ott lehettek, nagy üdvrivalgást kiváltva a 20-30 szlovák rajongóból.
Félórás átszerelés következett, közben főleg 70-es évekbeli német krautrock együttesek zenéi szóltak (Harmonia, Neu!, korai Kraftwerk, Can), mi pedig kiugrottunk egy gyors sörre. A Horrors 21.45-re volt kiírva, és kb. fél tízkor megszólalt egy Sonic Youth-os kásás gitárzaj/gerjedés, ami legalább negyed óráig tartott, majd a nagy hangzavar közepette megjelent öt árny a színpadon gomolygó füstben, és felcsendült az új Horrors album nyitószámának (Mirror’s Image) hipnotikus szintitémája. A hangzás teljesen rendben volt, amikor belépett a gitár meg a dob lehetett érezni, hogy itt nem lesz hiba. Joshua Third Kevin Shieldst megszégyenítő módon tekergette a tremolo kart gitározás közben, a precíz, monoton basszus- és dobtémákra pedig remekül illeszkedtek az analóg szintik 50-es évekbeli sci-fi hangjai is, amivel nem spórolt a hangtechnikus, jól előre tolta, ahogy az albumon is szól. Faris Badwan énekes a maga 195 centis magasságával és kb 60 kilójával még mindig egy Tim Burton-karakterre emlékeztet, a színpadi mozgása viszont sokat változott a 2-3 évvel ezelőtti korai Nick Cave-Iggy-Lux Interior pszichopata vonalhoz képest, egy inkább Joey Ramone-osan cool arcot láthattunk, aki néha hirtelen mozdulatokkal megrángatja a mikrofonállványt, és a színpadot ostorozza a kábellel. A Mirror’s Image után sorba jöttek a Primary Colours dalai (Three Decades, Primary Colours, Can’t Control Myself), és a második albummal való váltást az is csak megerősítette, hogy az első albumról egy dal sem szerepelt a műsorban, kizárólag az újakat játszották. Egyetlen résznél volt egy nagyon kicsi leülés, az egyébként is lassú (és az albumon is túlságosan elhúzott) Only Think of You-nál, és az utána következő, a legújabb Whole New Way című számuknál, amit bár hibátlanul játszottak, valószínűleg mégsem lesz nagy koncertfavorit a jövőben, mert ez a hömpölygő Joy Division-ös basszusra épülő dalocska nem nagy szám (ha már itt tartunk; az egyetlen dal ami kimaradt a Primary Colours-ról a Can You Remember volt, és nem csak én hiányoltam).
Utána bezzeg a Who Can Say és a krautrock-os Sea Within a Sea tökéletes zárásnak bizonyult, a delay pedálokat bekapcsolva hagyták, ahogy ilyenkor kell, az együttes lement egy percre kifújni magát a ráadásra, a közönség pedig szétszedte a termet, mert tudák, hogy nem lehet vége úgy egy Horrors koncertnek, hogy az első album legnagyobb slágerei kimaradnak.
A ráadás egy meglepetés feldolgozás számmal kezdődött, a Suicide nevű szinti-punk együttes 1977-es Ghost Rider című dalát porolták le, és nagyon jól állt nekik a monoton szinti loop-ra épülő darálás, amit a szétzengetett ének (vagy inkább nyögések, lihegések) és gitár tett még izgalmasabbá. Utána a Sheena Is a Parasite, a Count in Fives, majd végül az elmaradhatatlan Gloves hiszterikus verziója következett.
Meggyőző koncertet láthattunk, a pár éve még sokszor kifütyült banda felnőtt a feladahoz, és már élőben is kitűnően visszaadja az eddigi két album hangulatát.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
