Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Julian Casablancas - Phrazes for the Young
(RCA)
Julian Casablancas, a Strokes zenekar flegma frontembereként vonult be a köztudatba. Az együttes és különösképpen annak első lemeze, az Is This It katalizátorszerepe az Új Rock Forradalom kirobbanásában vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen tény. Nem is véletlen tehát, hogy a debütálást az NME az évtized lemezévé választotta. Később, a harmadik album, a First Impressions Of Earth sikertelenségét követően, a zenekar tagjai külön utakon kezdtek el zenélni. Nick Valensi már csak vendégzenészként szerepelt néhány produkcióban, Fabrizio Moretti a Little Joy-ban folytatta pályafutását, Nikolai Fraiture Nickel Eye-ként alkotott tovább, Albert Hammond, Jr. pedig a saját neve alatt adott ki két lemezt is. Majd a többiek kisebb-nagyobb sikerét látva, valamint azon felbuzdulva hamarosan Casablancas is szólómunkába kezdett. Érdekes tény, hogy a fenti nevek közül valamennyiben fellelhető a nagy előd tagadhatatlan hatása. A hajdani zenésztársak, örömünkre, múltjukat vállalva vitték tovább a Strokes örökségét.
Az egykori frontember lemezén első blikkre talán meglepően háttérbe szorulnak a gitárok és helyüket a szintetizátor veszi át. Szerencsére Casablancas nagy-nagy iróniával kezeli az erőteljesen retrószagú eszközt, nyúl vissza a nyolcvanas évekhez, és idézi meg annak mára megmosolyogtatóvá vált, bájos zabolátlanságát. Pontosan ez a jópofaság teszi igazán élvezhetővé a korongot. Itt van az évtized talán legjobb pasija, aki hetykén, félvállról mindjárt az első dalban (Out Of The Blue) ilyen sorokat vet oda nekünk: „yes, I know I’m goin’ to hell in a leather jacket”. És nem hagy alább a folytatásban a sem: a Left Right In The Dark kiválóan hozza a kívánt Strokes-utánérzést, a 11th Dimensionnek pedig ezentúl kötelezően ott a helye minden igazán menő házibuliban. A stílszerűen a negyedik helyen álló 4 Chords Of The Apocalypse hallatán minden bizonnyal fiatal lányok milliói olvadnak majd el. Elvégre melyik csaj ne jönne izgalomba az olyan ígéretektől, mint hogy „I take you shopping / I take you dancing too”?! Vajon hány bugyi lesz nedves egy olyan vallomástól, mint hogy „I’d give you anything / but I’d give you problems”?!
Ezután azonban fordulat következik. A Ludlow St. még fenyőillatú folkdalként értelmezve is gyenge eresztés, különösképpen néhány ilyen ízig-vérig dögös számot követően. Egy ilyen vontatott andalgás után egyenesen üdítően hat a zaklatott dinamikájú River Of Brakelights nyugtalansága is. A Glass megint csak lötyög, de különösebben nem szórakoztat, és már meg sem tud lepni, hogy az utolsó szám is a hangulat lelövésére törekszik. Casablancas a Touristtal kissé túlértelmezte a záródalok lecsendesítő szerepét. Úgy ér véget lemez, hogy a hallgató hajlamos azt feltételezni, hogy az album első pár dala is ilyen lapos és erőtlen volt. Talán üdítőbb lett volna ismét előráncigálni egy kis pimaszságot, megfűszerezni azzal az utánozhatatlan lazasággal, aztán valamilyen frappáns befejezéssel - esetleg felütéssel - véget vetni ennek az épphogy több mint negyven percnek.
A Phrazes For The Young tehát, amikor igazán beindul és elemében van sem több egy végtelenül tökös poplemeznél. Ugyanakkor kötelező tananyag és hallgatnivaló minden fejlődni és hódítani vágyó férfi számára, aki legalább egy kicsit is jobb pasi szeretne lenni, mint amilyen jelenleg.
