Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Vitalic – Flashmob
(PIAS/Different)
A Vitalic név mögött egy, hazánkban kevésbé ismert francia úriember, Pascal Arbez-Nicolas bújik meg, aki már első nagylemeze kiadása előtt is sikeres remixeket készített Miss Kittinnek és Hacker barátjának, a Basement Jaxxnek, ja, meg persze a Daft Punknak. 2005-ben a debütáló OK Cowboy nagylemeze, bár egy egészen korrekt, '80-as éveket idéző, magas oktánszámú electroclash-techno egyveleg volt, nem lett igazán sikeres, ez talán annak köszönhető, hogy az anyag kissé egyhangú, végig könnyed, cserébe gondolkodásmentes és abszolút tánczeneként értelmezhető. Visszagondolva kicsit érthetetlen, hogy egy My Friend Dario vagy az eredetileg 2001-ben kiadott Pony miért nem változtatta meg a klubvilágot gyökeresen.
Alig négy év után viszont itt a folytatás: a Flashmob mind küllemével, mind első hangjaival érezteti, hogy itt valami gyökeresen megváltozott. A See the Sea (Red) azon kívül, hogy az utóbbi idők legeltaláltabb lemezkezdése, megmutatja, hogy a '80-as évekre még mindig ezerféleképp lehet utalni (úgy is, hogy a végeredmény nem lesz idétlen), és hogy a szóban forgó lemez jóval érettebb, összetettebb, mint az előző volt. Franciánk mondhatni felnőtt a feladathoz – na de melyikhez? Lehet mély, zenei és gondolkodós egy electroclash lemez, vagy érdemesebb a tánctérnél maradni, mint az az OK Cowboynál történt? Összeegyeztethető, sőt vegyíthető-e a modern elektronikus zenével a Jean-Michelle Jarre szikár szintetizátoraira hajazó hangzás vagy akár a Kraftwerk sötét, lecsupaszított ős-technója?
A lemez első egyharmada követi a nyitány hangulatát, abszolút bulikba való számok, mégis merőben eltérnek az ilyenkor megszokott bangerektől, csupa finoman felépített, szokatlan hangmintákból és szokatlan módszerekkel építkező, ügyes, de mindenes electro: az indie-től (Poison Lips) az élvhajhász, kegyetlen minimal technós hangokon át (persze egy kis Lindstrommel fűszerezve: Flashmob) a várva várt megoldás az One Above One, apró mosollyal gyűri le bármelyik Daft Punk partihimnuszt. Bár az első harmad sem nélkülözi a vészjósló atmoszférát, a második direkt erre van kihegyezve, persze ide is befért egy püfölős diszkó-darab (Terminator Benelux), tisztelegve az első lemez előtt, a lényeg a lassított felvételes, enyhén disszonáns, cserébe teljesen szétvokóderezett Still és a tipikus francia-electroclash-lemezre-való Allan Dellon, enyhe Justice-os felhangokkal.
Mindezek után viszont újra előkerül az első szám témája: See the Sea (Blue), a variációval világossá válik, hogy Pascal úr gyakorlatilag a végtelenségig el tudna játszani vele, meg úgy egyáltalán bármivel, mégis beéri 49 perccel, ami a legjobb húzás volt részéről (mármint hogy semmiképpen nem lett hosszabb). A folytatásban, azaz a harmadik harmadban sajnos leül a hangulat, de ez nem a dalok hibája, a Chicken Lady és a Your Disco Song korrekt, bár együgyű kettőse először nem teljesen tiszta, miért a lemez végére került. Aztán minden egyértelművé válik: a Station Mir 2009 egy régi Umek & I Turk kislemezt (Anxious On Demand) idéző cyberfunkja egyértelműen igényli maga elé azt a két ostobább diszkószámot.
Mindenképpen említendő dolog, hogy Vitalicnek sikerült az, ami ebben a szcénában sokaknak nagyon nem megy: két jó lemezt összerakni egymás után, főleg úgy, hogy a második (gyk: Flashmob) ennyire összetett, rétegzett legyen, mégis maradjon, aminek szánják: igényes popzene.
