Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Robbie Williamsre mostanában rájárt a rúd, na de majd most megmutatja. A Creed annyira amerikai rockzenét játszik, hogy jobban már nem is tudna. A Blakrocon van rengeteg rap, de egyáltalán nincs háttérben a dögös bluesgitár sem. Az Atreyu a festett szemű, félrehajú metalcore zenekarok közé tartozik. A Hymen kiadó tizenkettedik jubileumi lemezére 33 jól ismert, vagy éppen befutásra váró alkotó került fel. Ömlesztett kritikáink.

Robbie Williams - Reality Killed The Video Star
(EMI)

Alany: Szerencsétlen Robbie-ra rájár a rúd, meg aztán úgy is lehet mondani, hogy öregszik. Nem elég, hogy az előző lemeze aszfaltként végezte kínjában, meg hogy finoman szólva nem volt megőrülve érte a világ, most el kellett szenvednie, hogy életében először nem lett listavezető új lemezével az angol eladási listán - és hát mi más taszította volna lenne kaján vigyorú pophercegünket a trónról, mint egy rakás buzi. Ja, hát Reality Killed The Video Star.
Pro: Na persze, alig 1% volt a különbség, és ez még így is nagyon jó az elmúlt időszak szopóágához képest, szóval a világ nem mondott le sztárunkról, aki hálából csinált egy tök jópofa popalbumot. A nyitó, macsóklipes Bodies többek szerint gyakorlatilag egy Ian Brown-nyúlás, ezt csak a némi jóindulattal akár szellemesnek is nevezhető refrén árnyalja némileg. Aztán ez a masszívabb hangvétel alább is hagy, és jönnek az okos, érett popdalok, szám szerint pont elég.
Kon: Nehéz és nem is kell itt felróni akármit - viszont ha a Rudeboxos vonal nem jött be, a koncepciózusan kócos, hangszeres, igényes popra gerjedsz, akkor meg én nem értem, hogy keveredtél ide.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 3,5/5)

Creed – Full Circle
(EMI)

Alany: A Creed amerikai rockzenekar, a szó szoros értelmében. Van egy ilyen irány, amiről más nem juthat az eszünkbe csak a USA. Nagyon érzelmes, nagyon sírós zene, amiben vannak súlyos gitárok is. A Creed mellékvágánya volt az ennél keménykedősebb Alter Bridge, amiben a zenekar háromnegyede zenélt, most azonban visszatért a hangban amúgy kevésbé erős, régi énekes (Scott Stapp), és lett újra Creed.
Pro: Pozitívum a kristálytiszta hangzás, meg hogy amikor a gitár megdörren, akkor valóban megdörren, nem csak maszatol. Tehetséges dalszerzők, ami klassz dolog, ha nem lenne a kontrában felsorolt összes negatívum.
Kontra: A francnak kell erőltetni ennyire ezeket a lírákat, főleg ilyen mennyiségben. Ráadásul koncepciónak tűnik a Creednél, hogy a lemezeik második fele leül, és szinte csak andalog. Míg az elején egészen dinamikus váltások vannak, és hullámzás, a végére csak pityergés. Ha ez tervezett, akkor rossz a terv. Mark Tremonti tehetséges fazon, akár erre is figyelhetne, és úgy talán nem lenne halál unalmas a lemezeik 80%-a.
(Szöveg: dj; pontszám 2/5)

Blakroc (Black Keys) - Blakroc
(V2)

Alany: A Black Keys felől az idén már jött egy mellékvágány Dan Auerbach szólólemezének képében, ezt én nemes egyszerűséggel kis is neveztem 2009 legfaszábbikának, főleg hogy az anya-duó is szuper. A gitáros-énekes jellegzetes játékát és hanglejtését egyaránt meg lehet ismerni jó messziről, könnyen meg is fogja az embert, nem volt ez másképp a Jay Z-közeli kiadószaki Damon Dash-sel sem. Aztán hogy meséből mi igaz, nem tudni, de úgy szól, hogy a stúdiómunkákba hirtelen ötlettől vezérelve beszállt a Wu-Tang-os Ol' Dirty Bastard, most meg itt egy komplett album, bluesos dögös gitárokkal, szupermasszív, élődobos ütemekkel, soulos vokálokkal és nagyon-nagyon sok flow-val, legnagyobbak közreműködésével. Így a nem teljes lista: Mos Def, RZA, NOE (aki szegény nyilván tudathasadással van megverve, és meggyőződése, hogy ő maga Jay Z), Ludacris stb.
Pro: A végeredmény pedig a necces párosítás ellenére meglepően jó lett. Talán nincs is gyenge szám az egész lemezen, nyilván a rengeteg rap a saját irányába tolja az arányokat, de egyáltalán nincs háttérben a dögös blues-gitár sem. Végeredményben akár fogós riffekről, meg megjegyezhető dallamokról is beszélhetünk, és innen nézve a szájhősök legalább annyira sajátjuknak érzik a produkciót, és az összefogást, mint a minden számban szereplő zenészek. Azon túl, hogy minden bizonnyal a Black Keys-t is új magasságokba emeli népszerűség terén ez az album, le merem fogadni, hogy sok év múlva is újra elő-elő fog kerülni.
Kontra: Ami néhol zavaró, az a néhol érezhető tanácstalanság, hogy hú, ez tök jól szól csináljuk, de pontosan hogyan is, izé. Ebből születnek vicces pillanatok (Yo Black Keys What Up!). Nyilván ez legyen a legnagyobb bajunk, mert hát a kontext persze különbözik, de mindenkinek ugyanaz a baja: lelépett a nőm, pedig vettem neki fukszot is.
(Szöveg: Eron Mezza; 4,5/5) Ezt hallgasd!

Atreyu - Congregation of the Damned
(Roadrunner)

Alany: Az Atreyu a festett szemű, félrehajú metalcore zenekarok közé tartozik. Az együttes 1998-ban alakult, amikor ez a hullám nem is tetőzött, sőt igazából nem is túl világos, hogy normális zenekarnak miért kell hangsúlyt helyeznie a külsőre, főleg úgy, hogy nem divatot határoznak meg, hanem majmolnak másokat. A zene persze ettől még lehet jó.
Pro: Az ötödik lemez tipikus, lányos metalcore, néhány (szigorúan néhány) ügyes hangszerelési trükkel: vonósok, kellemesebb kiállások.
Kontra: Végtelenül unalmas lemez. Nincs miért beleásni magadat, nincs benne tartalom, csak külső, de igazából a metalcore-ból többet nem is lehet kihozni. Egyszerűen nincs annyi szufla ebben az irányzatban, mint amennyit ki akarnak rázni belőle a zenekarok. Ha pedig önmagában nézzük az Atreyut, akkor túl sok a virga, ami érlelve sincs, csak nyomják, nyomják, mintha muszáj lenne, és nincs emlékezetes dal sem, csak jól összerakott bábok. Az album első száma rögtön mindent megmutat a zenekarból, így ha az első hangok nem jönnek be, eszedbe se jusson tovább hallgatni!
(Szöveg: dj; pontszám: 1,5/5)

Various Artists – Miwak Twelve
(Hymen)

Alany: Felsorolni is kevés lenne a hely: a monstre válogatáson nem kevesebb, mint 33, jól ismert vagy éppen befutásra váró alkotó került fel a Hymen kiadó tizenkettedik jubileumi lemezére. Természetesen a „jól ismert” maximum a breakcore-IDM geekek számára lehet az, elvégre ez nem egy poplemez. Precíz németeink tehát két teljes CD-t telepakoltak (ezt szó szerint kell érteni, tehát a lemez teljes hossza majdnem 160 perc) a mindenféle elektronikus agymenésekkel, és ők aztán tényleg nem foglalkoznak vele, minek nevezik az aktuális kedvenceket: a válogatásba így belefért a könnyedebb breakbeat, dubstep, a beteg ambient, a még betegebb breakcore, a klasszikus IDM és a tökmindegy milyen elektronika is. A sztárokat azért érdemes megemlíteni: a Somatic Responses még mindig műszimfonikus IDM-ben utazik, Defrag az érkező nagylemezéről mutat meg egy teljesen sötét darabot, az illbientes öregek közül Jerome Chassagnard vagy a Black Lung lehet ismerős, a keményebb vonalat Hecq és Keef Baker prezentálják, de befért egy vidám Crunch-szám remixe a Vent srácoktól, akik eddig csak gagyi dnb és kevésbé gagyi prosztóbrék/dubstep számaikról voltak híresek. A humor sem ismeretlen a Hymennek: új üdvöskéjük, End előző lemezéről (az előző Planet Z számban olvasható róla kritika) a Jailbait Rock című instant sláger karöltve szerepel Twenty Knives-ék Royal Vomitoriumával.
Pro: Egyrészt a lemez kinézetileg bőven teljesíti az elvárásokat, két színből álló fotói szinte megelevenednek a papíron, tényleg kivételesen jól néz ki. Zeneileg sincs ez másképp, az egész tele van vidám prüntyögésekkel, semmibe tartó dallamokkal, brutális zúzásokkal, ahogy az egy ilyentől elvárható, a versenytársakhoz képest annyi különbséggel, hogy itt nagyon eltalálták a számsorrendet: így válik a nehéz zene tökéletes aláfestőjévé bármilyen tevékenységnek.
Kontra: Persze egy idő után ez is megunható, ezt az időt viszont nehéz definiálni, tekintve, hogy több mint két és fél óráról van szó, akármilyen jó számokból áll is az.
(Szöveg: bloki; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!