Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Alex Metric, Little Dragon @ A38 2009.12.18.
A Deck Attack névre hallgató remek bulisorozat eddigi legérdekesebb fellépőit sikerült december 18-ra lezsírozni. A külföldi csomag eklektikus, a maga módján egyaránt színvonalas kombó, ráadásul Magyarországon szinte példátlan módon egyik név sem ezer éve lejárt haknit takar: a Little Dragon a független médiumok körében második lemezével épp szép sikereket ért el visszafogott szintipopjával, Alex Metric pedig a kortárs electrohouse-szcéna egyik legnagyobb neve, aki amint végre kiad egy teljesen saját lemezt is, végleg a Marine Parade kiadó húzónevévé válik majd.
Ezért is volt kihagyhatatlan az A38 pénteken, amin nagy meglepetésemre nem volt nagy tömeg. A Little Dragont övező érdektelenséget még valahol meg is értem, mégiscsak a balkánon élünk, de a már említett fiatal dj-ről azt hittem, hogy több elektro-rajongó tinilány fog eljönni segget rázni. Aztán fel lettem világosítva, hogy ugyanebben az időben minden idők egyik legtéglakompatibilisebb figurája, David „még Tiestonál is kínosabb vagyok” Guetta pakolgatja a lemezeket. Igaz, legalább nem kellett sorban állni.
Hosszú hangolás után, szép késéssel elkezdte a showt a Little Dragon, amivel kapcsolatban ne tévesszen meg senkit, hogy dobost, és basszusgitárost is foglalkoztatnak, valójában csakis két emberről van szó: Yukimi Nagano énekesnőről, aki neve, és rassza ellenére svéd, és Andreas Saagról, aki a mindent uraló elektronikáról gondoskodik – ő a nevéhez híven egy termetes szőkehajú, hatalmas arcszőrzettel rendelkező svéd. A többiek díszek. Ez így azonban elég is, mivel Nagano egészen különleges jelenség, a mozgása, a stílusa, meg úgy mindene Róisín Murphy és Skye Edwards soha nem létező szerelemgyerekét idézi. A megszólalás nem hagyott maga után kívánnivalót, de ezt a hajón speciel el is várom. Maga a Little Dragon nem egy mozgalmas valami, inkább intim hangulatot teremtettek, ami át is hathatta volna az egész showt, ugyanakkor bele is unhatott volna a közönség, azonban ezt már soha nem tudthatjuk meg annak a kellemes áramszünetnek köszönhetően, ami miatt az egész félbeszakadt. Egy jó órán keresztül mindössze a pult működött, nyilvánvaló volt, hogy a svédeket már nem látjuk viszont – cserébe aranyosan kijöttek spanolni a közönséggel.
Aztán hirtelen sikerült megoldani a bakit, a dobszerkó mellé, a semmibe megérkezett Alex Metric egyedül, laptoppal, és elkezdett játszani, profin, de láthatóan kedvetlenül. Az a fajta buli volt ez, aminél sokkal kisebb nevek is jobbat tudnak csinálni, mivel Alex egyszerűen nem volt hajlandó máshoz nyúlni, mint négynegyedes house-hoz, amivel el lehet szórakozni, de rövid idő alatt kurva unalmassá válik. Különösen, ha ebből sem a legizgalmasabb dolgokat játssza, ezért a tényleg maroknyivá zsugorodott nézősereg sem mindig tudott mit kezdeni a helyzettel. Teljesen érdekes, hogy a stúdióban sokkal kevesebbet nyújtó Adam Freeland szintén rengeteget késve óriási vidámsággal igázta le a Hegyalja tömegét még nyáron, sok stílusból, ügyesen építkezve, addig a pont általa felfedezett ifjú titán olyan biztonsági játékot mutatott be, amire maximum valami hernádputypuruttyi magyar lemezjátszóstól számítok, akit megkéselnek, ha nem tesz be Náksit. A faszi természetesen mindent tud a szakmájáról, és többször is bebizonyította már, hogy dalszerzőnek sem utolsó, de ezen a pénteken egyértelműen lejött, hogy már csak haza akar menni. Mint ahogy sok várakozás, és szeretni próbálás után én is inkább nekimentem a mínusz ezer foknak, hátrahagyva az éjszakát, amin minden történhetett volna, mégsem történt semmi.
