Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Lostprophets immár negyedik lemezén játszik érzelmes modern rock/metált. Chad Smith megmutatja, hogy a Red Hot Chili Peppersen kívül is van élet. A Delphic nem tud egy igazán jó dalt összehozni. A Hatebreed annyira kemény, hogy keményebb már nem is lehetne. A Gorgoroth pedig visszatér, hogy megmutassa milyen is az igazi fekete fém. Ömlesztett kritikák.
Lostprophets – The Betrayed
(Sony Music)
Alany: Brit, belőtthajú, érzékeny fiúk, akik rágógumimetállal próbálnak érvényesülni, miközben ingadoznak, az okos, és a buta zenék rajongói között. A The Betrayed a negyedik lemezük, az előzőek közül a Start Something őrizte meg legjobban a fenti egyensúlyt, egyszerre volt befogadható és zenei, emellett életük legjobb dalait is akkor írták meg, míg az előző Liberation Transmission inkább lapos és gyenge volt.
Pro: A The Betrayed egy változatos, intelligens popmetál lemez. A Faith No More szertelensége, vadsága is (újra) megjelenik itt-ott, ami csak előnyére válik a cuccnak, meg az indie hangulatok is. A számok legtöbbje nagy sláger, szórakoztató, házibuliban, és akár azon túl is hallgatható zene.
Kontra: A Lostprophets dolgaival nekem az alapvető bajom pont az volt, hogy nem tudtam őket hova tenni. Minek akarnak (kifejezetten gyenge) lírai dalokkal bohóckodni, amikor fasza rockriffeket gyártanak? Minek akarnak erőltetetten egyszerű ütemeket nyomni, amikor tele vannak jobbnál jobb csavarokkal, ötletekkel? Nem kell túlbonyolítani a zenét, de elsüpped a szürkeségbe a zenekar, ha így folytatja. A The Betrayed a második feléig fasza lemez, aztán közepes, de a Lostprophets továbbra sem tudja eldönteni, hogy felszínes legyen, vagy mély.
(Szöveg: dj; pontszám: 3)
Chad Smith's Bombastic Meatbats – Meet The Meatbats
(Ear Music)
Alany: Chad Smith ugye a Red Hot Chli Peppers dobosa alapesetben, de a zenekarból ő az a muzsikus, aki máshová is elmegy játszani rendszeresen, nem csak a főállásának él. Elég csak a Chickenfootra gondolni, vagy a Glenn Hughes-zal való együttműködésére. Ezeken kívül van egy saját projektje is, a Bombastic Meatbats, amiben olyanokkal zenél együtt, mint Jeff Kollman gitáros (Cosmosquad), Kevin Chown basszusgitáros (Uncle Kracker, Ted Nugent) és Ed Roth billentyűs, a zene pedig instrumentális funkrock.
Pro: Aki szereti Smith stílusát, az itt jó alaposan élvezkedhet. A húzós dobolása uralja az egész Meet The Meatbats lemezt, amire a többiek rávirgáznak, vagy csak hangulatot festenek. Persze mindezt teljesen profin, tényleg öröm hallgatni, ahogy zenélnek.
Kontra: De csak egy ideig, ugyanis az ének hiánya miatt hamar unalmassá válik, úgyhogy leginkább csak hangulatos háttérzenének kiváló a Meet The Meatbats, meg ugye zenészeknek, tanulás céljából.
(Szöveg: dg; pontszám: 2,5/5)
Delphic – Acolyte
(Polydor)
Alany: A manchesteri Delphicet többen is kikiáltották az év reménységének, amire valljuk be őszintén, minden alap megvolt: a zenetévék által már egy ideje erőltetett Doubt egy igazán kellemes darab, igazi pár hónap alatt lefutó szezonális sláger, azonban ez alatt a pár hónap alatt minden indie-buliban jól jön. Üdítő az elektrósan szóló hajszálpontos törtütem is, ami már-már előrevetíti a 90-es évek reciklálását.
Pro: Az Acolyte bulilemez, tele végigugrálható dalokkal. Hangsúlyoznám, hogy hihetetlenül jól szól, rég hallottam már ennyire arányosan kikevert lemezt. Legközelebbi népszerű rokonnak a Klaxons tűnik, de a Delphic nem szórakozik feleslegesen lassabb tételekkel, bő 52 perc pattogást adtak ki.
Kontra: A Doubthoz hasonló sláger egy sincs a lemezen. Ez nem is lenne baj, ha a Delphic nem az azonnal ható dolgokra akarna utazni, de sajnos nagyon azokra akar. Mind a 10 dalon érződik az a kínos akarás, hogy itt most valami nagyon kirobbanót kéne alkotni, de talán pont ezért nem sikerül egyszer sem elérni azt a katartikus pontot, amikor a hallgató akár a buszon is felvigyorog, és konstatálja, hogy ez bizony egy király hangzóanyag. Igazán rossz sem lesz soha az Acolyte, bár a Delphic által képviselt stílus eleve kódolja, hogy 51 perc sok belőle. Most mondanám, hogy majd legközelebb, de 2010-ben a zenekarok ritkán kapnak második esélyt.
(Szöveg: fá; pontszám: 2,5/5)
Hatebreed – Hatebreed
(Roadrunner)
Alany: Az egyik legalapvetőbb metálos hardcore zenekar, az élén a szimpatikus, kákabélű, de azért tough guy Jamey Jastával. Ez a cím nélküli lemezük az ötödik a sorban és Jasta szerint egy igazi szörnyeteg lett, mert sok durvaságot megéltek a készítése előtt/közben és ez saját bevallása szerint hallatszik is rajta.
Pro: Hogy a fent említett durvaságok miatt kemény-e a lemez azt nem tudom, de tény, hogy kemény. Nagyon kemény! Igazi slayer-hangzással elővezetett hardcore, megfelelő mennyiségű breakdownnal, csordavokállal, tuskó riffekkel, üvöltéssel. Maga a műfaj esszenciája. Mellesleg annyit beújított a zenekar, hogy itt-ott dallamok is feltűnnek a zenében a sok döngölés között, de ez csak a javukra vált.
Kontra: A háromnegyed óra még ezekkel a kis színezésekkel is picit sok, a felétől már elkezd unatkozni az ember. Ez a zene koncertre való, ahogy azt már nálunk is bemutatták többször.
(Szöveg: dg; pontszám: 3,5/5)
Gorgoroth - Quantos Possunt Ad Satanitatem Trahunt
(Regain Records)
Alany: Norvég blackmetal gittegylet, 16 éve róják a sátánisták gyötrelmekkel és kénnel kikövezett underground útjait, több, de inkább kevesebb sikerrel. 2009 részükről a tagok közötti jogi huzavonáról és ennek folyományaként egy friss felállással, dacból elkészült albumukról szólt.
Pro: Ha a Kedves Olvasó gyakorló fordítottkeresztszülő és tanácstalan mivel is ajándékozza meg a rátestált 8 éves Pistikét, ideális választás lesz a Gorgoroth ezen albuma. Feltéve, ha a gyerek szabadidejét macskák kínzásával és kecskelegeltetéssel tölti és 50%-os pontossággal eltalálja, hogy melyik földrészen is van nagyjából Skandinávia. Az ártatlan gyermeki értelem ugyanis ledöbbenve, izgatva és félelemmel telve fogja újra és újra meghallgatni a Quantos...-t, rácsodálkozva, hogy milyen fekete és izzó aurát bocsájt ki magából, mintha egy felsőbb, gonosz hatalom földi manifesztációja lenne az egész. Persze ez hülyeség, nyolcévesen Szász Marci is inkább a lányok szoknyáját nézegette, mintsem szakértette volna a lemezt. Azt a lemezt, ami az eddigi legprecízebben, vérprofin elkészített anyag Gorgiéktól. Pest pár év kihagyás után újra köpködi a gyűlöletet és Infernusék tökéletesen szolgáltatják mögé a hamisítatlan fekete fémzenét. Középtempósan zakatoló, halálpontos gépezetté vált a zene, a hangzás is kellően tiszta, ami régebben szinte elképzelhetetlen lett volna tőlük.
Kontra: A csapat sosem tartozott igazán az északi elitbe, jobbára mindenki csak a (mű)botrányaikkal és a Revelation Of Doommal azonosítja őket. Én még hozzátenném (a többséggel ellentétben), hogy az Incipit Satan lemez egy jófajta módosítás volt, végre képessé váltak akkor magukat egyszerre komolyan és kevésbé morózusnak venni. Itt viszont a szürkeség legnagyobb közepébe trafáltak bele; ha az Immortal - All Shall Fallja egy gyenge közepes kísérletnek hatott, ez maga a megtestesült Dögunalom. A 34 perces albumhossz sem előny sajnos, elég lett volna egy Ep-t kiadni, amivel talán kevesebb csalódást okoztak volna annak a pár embernek, akik még kíváncsiak rájuk egyáltalán. Stílszerűen: ha a nyolcadik albumukra csak ezt a fáradt és harmatos teljesítményt tudják nyújtani, akkor hamarosan a pokolba fognak kerülni a hetedik főbűn (a jó (album)ra való restség) által.
(Szöveg: Gnosis; pontszám: 2/5)
