Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Spoon – Transference
(Merge)
Az austini Spoont 1994-ben alapította Jim Eno dobos és Britt Daniel énekes-gitáros. A csapat majd tizenhat éves fennállása során igen jó ütemű fejlődésen ment keresztül. Karrierje ezáltal folyamatosan felfelé ívelt, míg végül el nem érkezett eddigi pályafutásának csúcspontjához, a 2007-es Ga Ga Ga Ga Ga című lemezhez. Ez a valóban páratlan alkotás tette a Spoont az amerikai kontinens egyik igazán nagy, népszerű és megkerülhetetlen zenekarává. A sikertörténet persze még korántsem ért véget. Nemrég jelent meg ugyanis a banda hetedik, Transference című lemeze, melynek fogadtatása akár mérföldkő is lehet az idáig magabiztosan és megérdemelten előretörő zenekar történetében. A borítón egyébként William Eggleston egyik 1970-ben készült fényképe szerepel.
Britt Daniel az új album kapcsán már több fórumon is büszkén hirdette, hogy csapatával végre sikerült olyan hangzást elérniük, amilyet igazán szerettek volna. Ez pedig nemcsak az ő számukra öröm, hanem számunkra is. Így mi, hallgatók is könnyedén konstatálhatjuk, hogy a Spoon valóban rátalált valamire, ami még abban az esetben is jól áll neki, ha ez annak még korántsem a végleges formája.
Mindent egybevetve a zene, a korábbi lemezekhez hasonlóan, továbbra is okos és jól bólogatható. A kísérletező kedv, szerencsére, ezúttal sem hagyott alább. Nemcsak a mára már pokolba kívánt Radiohead, hanem az öregesen caflató Elbow védjegyei is többször visszaköszönnek. A Spoon apró adalékaival még mindig egyre messzebb tolja ki a gitárzene határait. Ez a jellegzetes zenei világ az ötletek, illetve azok megvalósításai révén folyamatosan bővül. A karakteresen kesernyés ének sokszor éteri vokálokkal ölelkezik. A nyers gitár pedig markáns billentyűkkel párosul. Időnként előfordulnak olyan poszt-punkosan morcogó basszusmenetek is, melyek helyenként annyira hitelesek, hogy könnyen tekinthetők akár stílusgyakorlatnak is. Jó példa erre a Got Nuffin. Ezen kívül hallhatunk még szőrös tökű indie rockot – ilyen például az Is Love Forever? és a Trouble Comes Running – vagy éppen egy olyan nagy ívű, elnyújtott és a földtől elrugaszkodott szerzeményt, mint az I Saw The Light.
A Transference minden érzelmessége ellenére is viszonylag zord és rideg marad. Különösen az előző, Ga Ga Ga Ga Ga című albumhoz képest görcsösen távolságtartó. Sosem hagyja, hogy igazán közel kerüljünk hozzá. Egyetlen kivétel persze most is akad, mely ez esetben is inkább gyengíti, mintsem erősítené a szabályt. Ez a Goodnight Laura, mely azon túl, hogy semmi komplikált sem történik benne, már-már zavarba ejtően intim közelségbe engedi a hallgatót.
Bár a Spoon ezúttal nem lépte túl mesterműve színvonalát, egy érett, jogosan sikeres zenekar teljesen korrekt és vállalható anyagát adta ki a kezei közül. Ügyelve a színvonalra, némileg újat mutatva, önmagát nem meghazudtolva.
