Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Esti Kornél talán nem azt mutatja meg, milyen is lesz a magyar popzene a következő tíz évben. Fyfe Dangerfield az énekese a kellemesen elborult, de azért popérzékeny angol Guillemotsnak, és a lemeze is ilyen. A HIM változtatott, de talán nem a legjobb irányba. A Lightspeed Champion kellemes kis hallgatnivaló, a Soft Pack pedig elsőlemezes fiatal zenekar San Diegóból. Ömlesztett kritikák.
Esti Kornél – Egytől egyig
(Megadó Kiadó)
Alany: A 2006-ban mezőtúri gimnazistákból alakult és azóta is vadul költő Esti Kornél zenekar, akiknél jobban kevesen tudják, hogyan kell tehetségkutatót nyerni. Az A38-as zenei versenyén első helyen végezve eljutottak Bécsbe, az International Live Award középdöntőjébe. Talán éppen ez volt az a pillanat, amikor felfigyeltek a fiatalokra, rögzítettek is egy lemezt, ami végül a kukában landolt. Majd 2009 nyarán, az Esclin Syndós Berger Dalma és Sándor Dani producerkedésével elkészült első nagylemezük, az Egytől egyig, amit Lovasi András Megadó Kiadója jelentett meg ősszel.
Pro: A magyar undergroundba lopott angolszász dallamokra megírt trükkös szövegeikkel próbálták elhelyezni magukat a Kispál – Pál Utcai Fiúk tengelyen, ebbe csak az az egyetlen hiba csúszott, hogy a lemez többszöri hallgatása után sem maradt meg egyetlen sor sem a fejemben. De az is elképzelhető, hogy én nem tartozom a célközönségükbe és engem nem fognak meg az angyalok víziói vagy éppen a szerelmet valló professzor.
Kontra: Az Esti Kornél is azt igazolja, hogy ha ez az új generáció, akkor újabb 10-15 évig nem fog semmi új és izgalmas történni a magyar popzenében.
(Szöveg: Molnár Csilla; pontszám: 3/5)
Fyfe Dangerfield – Fly Yellow Moon
(Polydor)
Alany: Fyfe Antony Dangerfield Hutchins: van, ki e dallamos nevet nem ismeri? Ő az énekese a kellemesen elborult, de azért popérzékeny angol Guillemotsnak, amely ugyan hivatalosan nem oszlott fel, de azért elég gyanús a dolog. Ha egy zenekar hangja szólólemezt jelentet meg, amely tök olyan, mintha a (volt?) zenekara kiadatlan dalai lennének, akkor azért nem biztos, hogy ott minden rendben van. Fyfe egyébként amolyan égre tekingetős, álmodozós típusnak tűnik, amit már a lemezcím is jelez, és a sok-sok introvertált, döntően akusztikus, érzékeny hangon elrebegett dal sem mond ellent ennek. Azért írt egy azonnal ható slágert is (Faster Than The Setting Sun), érdemes ezzel kezdeni az ismerkedést.
Pro: olyan, mint egy nem annyira elektronikus, kevésbé kísérletező Guillemots-lemez.
Kontra: olyan, mint egy nem annyira elektronikus, kevésbé kísérletező Guillemots-lemez.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3,5/5)
HIM – Screamworks: Love in Theory and Practice, Chapters 1-13
(Warner)
Alany: A HIM egy tehetséges együttes, de Ville Valo nélkül nyilván sehol sem lenne. Lassan már nem is tagadják, hogy ez egy szólózenekar. Az új lemez borítóján már csak Valo szerepel képen, csak az ő neve van feltüntetve, az is csak a szerzők között. Mindent ő ír, dalokat, szövegeket. Magyarán csak az ő formájától függ egy újabb HIM lemez minősége.
Pro: Egy zenekarnak mindig jót tesz a váltás, és Valo most úgy gondolta, hogy lazábbra, szellősre és végtelenül poposra veszi a számokat. Maga a váltás valóban jó ötlet. A dalok is úgy ragadnak be az ember fejébe, mintha mindig is ott lettek volna. Előny továbbá, hogy Valo frazírjai mintha most a háttérbe kerültek volna, alig van modoros, elcsukló hang, vagy nyögdécselés. Ez végre kerek, tiszta rock(pop)zene. Kellemes változás még, hogy a kiszámítható HIM-dalfelépítés (halk verzék, riffelős bridge és refrén) is ritkábbá vált.
Kontra: Egészen biztos, hogy a vidámabb megközelítés sokaknak nem fog tetszeni, főképpen, hogy a Venus Doom egy egészen tűrhető dark rock lemez volt. Az is kár, hogy Valo most már alig-alig képes sziporkázni, nincs nagy sláger. Az érzelmes dallamok valahogy mégsem annyira azok, lapos, túlontúl langyos a zene. Kicsit kár ezért a zenekarért. Amikor feltűntek, a karcos, ügyes első lemezzel, azt lehetett érezni, hogy végre újra itt egy ún. nagy zenekar, aki az egész világot beveszi, stadionokban játszik majd, aztán valahogy elsüppedtek saját magukba. Talán a túlpörgetett zenepiac tehet róla, de könnyen lehet, hogy Valo erős önérvényesítő ereje telepedett rájuk. Mindegy, aki még kíváncsi rájuk, az új lemez után is az lesz.
(Szöveg: dj; pontszám: 2,5/5)
Lightspeed Champion – Life Is Sweet! Nice To Meet You
(Domino)
Alany: a méltán hamar elfeledett Test Icicles nevű zenekar feloszlása után az egyik tag, Devoné Hynes gondolt egy nagyot, és a gagyi ugrálós dance punkból átváltott lelket kitáró barokk popba. Ahhoz képest, hogy ez milyen rosszul hangzik, a Lightspeed Champion név alatt dolgozó Hynes első LP-je (Falling Off The Lavender Bridge) egész jól sikerült, tartalmazott néhány fogós dalt, és úgy egyben volt az egész. A Life Is Sweet! a második albuma, és nem változtatott a bevált (?) recepten.
Pro: kellemes kis hallgatnivaló. Szimpatikus visszafogottság, szép hangszerelés, béke és nyugalom jellemzi a dalokat. Hynes egész jól énekel, háttérzeneként kiválóan funkcionál a lemez.
Kontra: ha ilyen bensőséges hangulatú, vonósokkal díszített popzenét akarok hallgatni, amire érdemes is odafigyelni, akkor százszor inkább Belle And Sebastian, vagy mondjuk The Divine Comedy. Ők nemcsak atmoszférát tudnak teremteni, hanem igazán jó dalokat is írni.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3/5)
The Soft Pack – The Soft Pack
(Heavenly)
Alany: Elsőlemezes fiatal zenekar San Diegoból. Eredetileg The Muslims névvel mozogtak, de természetesen az ilyen tréfákat az USA-ban nem tűrik, ezért váltottak a jelenleg is élő Soft Pack névre. A zeitgeistnek megfelelően csináldmagad-attitűddel nyomulnak, még a viszonylagos befutásuk (fellépés sztárok előtt) után is jópofa módon vállalnak házibulikban való fellépést is – legalábbis a honlapjuk szerint. Arról nincs hír, hogy ez a valóságban hogy működik.
Pro: A Soft Pack azt a fajta kortalan garázsrockot nyomja, ami a 00-ás évek elején kissé túl lett futtatva. Mivel mostanra visszaállt a rend, és az NME sem tesz címlapra minden The-vel kezdődő nevű zenekart, ezért a Soft Pack sem tűnik el a számolhatatlanul sok hasonló jellegű zenekar között. Egy másodpercig sem túlgondolt bulizenekar ez, sok szörfrock-hatással, letagadhatatlan Ramones-rajongással, és ami a legfontosabb: komoly dallamérzékkel. Ha rendeznék egy amerikai filmes házibulit, hordónyi sörökkel, 100+ kertbehányó emberrel, amin még a szüleim ágyában is tömegszex folyik, akkor tuti, hogy a Soft Pack első lemezét tenném fel (kivéve, ha tényleg eljönnek).
Kontra: A Soft Pack nem akar többnek látszani, mint amennyi, ezért csak azt tudom felhozni, hogy nem mindegyik dal akkora sláger, mint az Answer Yourself. Mivel az említett dal 2010 egyik csúcspontja, ezért ezt sem kell komolyan venni.
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
