Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
RED HOT CHILI PEPPERS, 2006. DECEMBER 6., BÉCS, STADTHALLE
Beck Zoli a sofőr, de mivel külön vettük meg a jegyeket, csak a helyszínen derül ki, hogy Zoliék fent, valahol a lelátó magasában fognak ülni, amíg mi lent, a színpadtól alig 8-10 méterre állhatunk. Irigyelem is magunkat nagyon (de csak egy ideig…). Mike Watt és zenekara (A Minutemen helyett Missing Men) kezd, erről az 50 körüli basszusgitáros-énekesről elég legyen itt annyit megjegyezni, hogy az amerikai alternatív rock egyik alapfigurájaként ismert, a RHCP konkrétan neki ajánlotta a nagysikerű Blood Sugar Sex Magik lemezét a megjelenéskor, és hogy a faszit az újjáalakult Stooges-ban is látni lehetett (a Szigeten is). Elemi, amerikai típusú punk rock üvölt a színpadról, és hopp! – egyszer felbukkan egy nagyon ismerős alak jobbról, hogy egy hatalmasat szólózzon a gitárján amolyan meglepetésvendégként. Igen, John Frusciante az, a főműsorszám egyik artistája, a hosszú haját éppen megint pár centisre tolatta valami szállodaszobában, de ennél sokkal fontosabb, hogy szemlátomást nem vezényszóra, menedzseri utasításra vagy egyéb hátsó szándékból, hanem csak úgy, a zenélés öröméért szaladt ki a deszkákra pengetni egy nagyot. A közönség persze nagyon hálás ezért a cameoért, így már azok is fél lábbal húzzák ki a Chili Peppers fellépéséig, akik egyáltalán nem kíváncsiak az amerikai punk rock gyökereire.
A RHCP alig kezd bele a slágerparádéba, máris szinte bánom, hogy ennyire közel vagyunk a zenészekhez, és ennek Anthony Kiedis az oka. Bármennyire jó arcnak tűnik a klipekben vagy az önéletrajzi könyvében, élőben, a világhírű zenekar élén csak egy unatkozó, flegma köcsög: ki se néz a haja alól, unottan támasztja a mikrofonállványt és végigmotyogja a dalokat. Amikor Flea és Frusciante teljesen elszállva feleselteti egymásnak a gitárt és a basszust, akkor az énekes ezt egy erősítőn üldögélve nézi, de a tekintete alapján úgy tűnik, inkább egy Tarr Béla-film 265. percét figyeli, mint azt a két zenésztársát, akik éppen egybeolvadnak lélekben az elképesztő improvizáció által. Hiába lepik meg a közönséget a végén a They’re Red Hot című hülyéskedéssel, ha Anthony Kiedis közben citromot gyömöszöl a pofámba, mert túl közel állok hozzá. Fél évvel később, Lengyelországban már én is a lelátóig menekülök a savanyúság elől, újabb év elteltével pedig maga John Frusciante lép ki a zenekarból, amit a fentiekből okulva talán már nem is olyan nehéz megérteni.
