Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Depresszió idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Azon túl, hogy csinálnak egy ünnepi turnét, és megjelentettek egy válogatáslemezt, a Petőfi Csarnokban, most szombaton tartanak egy előrejelzésük szerint minden eddiginél nagyobb jubileumi koncertet. Mivel a Lángoló Gitárokon még sosem volt Depresszió-interjú, és a jubileum is adott, így az alábbiakban a tíz évről beszélgettünk Halász Ferenc énekes-gitárossal, kezdve a legsablonosabb kérdéssel, ami zenei interjúban előfordulhat.
Honnan a név?
Egyszerű, prózai okai vannak. Amikor tizenöt-tizenhat évesen elkezdtünk gondolkozni, hogy csinálunk zenekart, és nevet kéne neki adni, akkor valami nagyon negatívat szerettünk volna, mert éppen ilyen korszakunkat éltük. Láttuk, hogy kamaszkori depressziója mindenkinek volt, így ez lett a név. Azóta persze ebből kinőttünk, és egyébként többen rossz névnek tartják, de ezen már nem szeretnénk változtatni. Szerintem az emberek többsége már megszokta, és szerintem, ha zenei környezetben hangzik el a Depresszió, akkor már többen asszociálnak a zenekarra, mint a betegségre.
Ha sorrendbe kéne állítani a következőket: csajozás, dalszerzés, koncertek, milyen fontossági sorrendet állítottál volna fel a zenekar alakításakor, és mit mondanál most?
Csajozni anélkül is tudtunk, hogy elmentünk koncertezni. A dalszerzés, amikor van ötlet és jönnek a dalok, akkor baromi jó, viszont alapvetően a koncertezésért kezdtük el ezt az egészet. Azóta persze mindenkinek komoly kapcsolata van, így a csajozás ma már biztosan nem jön szóba, a koncertezés viszont maradt a legfontosabb. Persze a dalszerzésnek is van egy jó folyamata. Ma már öttagú a zenekar, sok érdeklődés, és ízlés van. Nagyon nehéz olyan dalt összerakni, ami mindenkinek egyaránt tetszik. A koncertezés nálunk függőség. Erre jó példa, hogy befejeztük decemberben az Egyensúly lemezhez kapcsolódó turnét, és két hónap után már szinte a falat kapartam, hogy menjünk koncertezni.
Szintén sorrendet kéne felállítanod, aszerint, hogy kinek a véleményére hallgatsz a leginkább a zenéddel kapcsolatban: közönség, zenekar, család, barátnő, újságírók. Kinek a véleménye a legfontosabb?
Ez nagyon függ attól, hogy időben mikor helyezkedett el. Első körben, amikor elkezdtünk koncertezni, akkor senki más nem volt ott, csak a család, a barátok, így nem is nagyon tudtunk volna másra hallgatni. Én egyébként a mai napig kikérem édesanyám véleményét. Nem azért mert akkora szakmai rálátása van, hanem hogy mit gondolhat egy idősebb generáció a zenémről, a szövegeimről. Persze ő elfogult, viszont a legnagyobb kritikusom is egyben. Amióta már mindenkinek tartós kapcsolata van, azóta a barátnők véleménye is bekerült a képbe. Ők ott állnak mellettünk, és el tudnak látni jó tanácsokkal. Fontos azonban, hogy az elsődleges szempont az, hogy a zenekar mit akar. Az a fontos, hogy mi mit hallunk jónak, és minden más csak ezután jön.
Közönség, újságírók?
Nézd, az újságírók nagy része gondol valamit a zenekarról, és ezen már nem is lehet változtatni, akármit teszünk. Nem emberileg, hanem egyszerűen nem tud megkedvelni minket. Én a kritikát akkor tudom elfogadni, hogy ha jogos, és építő jellegű, és nem rosszindulatú. Őszintén mondom, hogy az építő kritikákból nagyon sokat tanultunk. A közönség pedig valóban nagyon fontos, mert nem csak a próbateremben szeretnénk zenélni, és az ő visszajelzésük nagyon kézzel fogható egy koncerten.
A zenekarban a szervezési feladatokat lényegében te csinálod. Ha te kiesel sorból, a zenekarban átvenné valaki ezt a szerepet?
Nehezen. (nevet) Most már sok ember segít nekem a koncertszervezésben, a médiamegjelenések szervezésében. Szerencsére már eljutottunk ide, így nem lehet ebből gond. A szálakat én fogom össze, és a zenekarral együtt döntünk végül a lényeges kérdésekben.
Ha végignézed a tíz évet, akkor mi volt a legnagyobb élmény, ha lehet választani közülük?
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy én nem is tudnék választani. A koncertek minősülnek a legnagyobb élménynek, és ez nem függ a koncertterem méretétől. Nem tudok egy nagy pillanatot kiemelni. Persze számszerűségekben tudok mondani nagy dolgokat. Mert óriási dolog volt egyedül megtölteni a Pecsát, vagy a szigetes koncerteken a sátort. De sok klubkoncert tudott ugyanolyan nagy élményt jelenteni, amikor láttam, hogy a közönség együtt mozog, az ilyen képek egy életre megmaradnak.
És mi volt rossz élmény?
Koncertek terén biztosan nincs ilyen. Mert még a legrosszabb körülmények, rossz technika, zuhogó eső stb. tudtunk már nagyon emlékezetes koncertet csinálni, amikor az egész zenekar jól érezte magát. Ami nehézség ebben a zenekarosdiban, az a bizonytalanság, és ezt nyugtalanító érzés. Nem titok, hogy nekünk ez a hivatásunk, és a zenészélet nagyon kiszámíthatatlan. Szerencsére rentábilisan tudunk működni, de a válságot mi is megéreztük.
Internetes fórumokon terjedt el az, hogy a Depresszió közönsége megcsappant. Ti is érzitek ezek szerint?
Leszámítva kár kirívóbb bulit, amit azóta sem tud senki sem megmagyarázni, nem volt különösebb gond ezzel. De a válságot mindenki érzi. Amikor láttuk, hogy nem jött annyi ember, felhívtunk más zenekarokat, és ott is kevesen voltak. Mindenkire hat, de most már lassan úgyis véget ér ez az időszak.
Tíz év után kiegészült a zenekar egy sampleres-billentyűs taggal. Új kihívásokat kerestek, színesítés kellett, vagy természetes folyamat volt?
Ez mind együtt. Óhatatlan az, hogy tíz év után egy ugyanolyan dalszerzési folyamat egy kis vérfrissítést igényel. Már az Egyensúly lemez megszületésekor látni lehetett, hogy mennyire jót tett nekünk, hogy már nem csak túlnyomórészt az én ötleteim érvényesültek. Ezt lehetett még tovább fejleszteni. Szóda, az új tag már korábban is körülöttünk dolgozott. Nem volt hirtelen dolog. Szeretünk új dolgokat csinálni, és persze rengeteg olyan ötletünk van, amit már vele meg tudunk csinálni. Nagyobb, szélesebb lett a hangképünk, sokkal több érzelmet tudunk vele közölni. Ráadásul a lemezeken van sok vokál, amit korábban nem tudtunk reprodukálni koncerten.
Milyen célok lebegnek előttetek?
Mi még nagyon érezzük, hogy bennünk van A Depresszió-lemez. Reméljük, hogy a következő lesz az. Hosszabb időt is hagyunk rá. Mindig lehet jobb dalt csinálni, lehet több embert megnyerni. Én azt gondolom, hogy tíz, húsz év múlva is zenélni fogunk, és majd kiderül, hogy a közönség is kíváncsi lesz-e ránk.
