Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Converge, Kylesa, Gaza, Kvelertak @ Dürer-kert, 2010.08.09.
Bárkit kérdeztem a koncert előtti napokban az előzenekarokról, szinte mindenki azt mondta, hogy a norvég Kvelertakot semmiképpen ne hagyjam ki, mert hogy baromira jó zene az. Aztán letöltöttem a lemezt, meghallgattam, és megpróbáltam odaérni a szélsőségesen korai kezdésre. Nem titkolt szándékom volt élőben is megbizonyosodni róla, hogy ez a zenekar kifejezetten rossz, hogy aztán ezt elmondhassam a sok posztmetálosnak is. Az a helyzet, hogy nem volt rossz, pontosabban mondva, kétszer olyan jó volt, mint lemezen, az eredmény így mondjuk közepes. Szerencsére hiányzott a finntrollos hangulat, amitől az otthoni hallgatás közben először rázott ki a hideg. Viszont a élőben is éreztem, hogy a Kvelertak kicsit sokat akar markolni egyszerre, az az ember érzése, hogy nem bírják elviselni, ha valamiben nem jók, márpedig ha elviselnék, sokkal jobb lehetne az egész, lehetne ez jó kis rockandroll, nem kéne végigszenvednünk a teljesen felesleges black metalos tekeréseket, a monoton üvöltözést meg az idegesítő és ugyancsak felesleges elszállásokat. Aztán az is lehet, hogy az egész csak irónia, én meg nem értem a viccet.
A Gaza koncertje alatt többünknek is a Pelican jutott eszébe, annyi különbséggel, hogy ezek az amcsi srácok azért megpróbáltak keményebbek lenni kicsit, de ettől csak a levegőben lógott az egész. Úgy látszik, a posztmetálosoknak nem áll jól a túlzott morcosság.
Ez az este a Convergeről szólt, így sikerült a Kylesa nagy részét kihagyni, de ennek az előzetesen lelkiismeretesen meghallgatott lemez is oka volt. Mint utólag kiderült, hibáztam, mert az utolsó két számot megnézve ez sokkal jobb volt, mint azt várni lehetett. Az előzetes várakozások alapján a Mastodon és a Today Is The Day szorgos rajongóinak tűnt a női énekessel kiálló zenekar, de a színpadon kegyetlenül romboltak, a hangzás szinte elviselhetetlenül vastag volt, sehol semmi posztmetálos langyoskodás. Kín és fájdalom. A jobbik fajtából.
A Converge-et eddig mindig sikerült kihagyni, így a várva várt fellépés előtt az volt a legfőbb kérdés, hogy ha vége, még mindig ők maradnak-e a földkerekség egyik legjobb metálzenekara. Essünk túl gyorsan a lényegen: igen, ők maradtak. A zenekar úgy tud száz 100%-ig eredeti lenni, hogy közben 100%-ig hardcore, bármit csinálnak, képtelenség kínos pillanatokat találni a műsorban. A Converge nagy előnye, hogy nem megy a zene rovására a számonkénti ezer váltás, nem töri meg a káoszt a sok leállás, sőt, csak fokozza azt. A hangzás tökéletes, a dobok hibátlanul szólnak, hogy mi lett volna gyengébb megszólalással, nem tudom, valószínű, hogy ennél a zenénél nem ez a legfontosabb élő szempont. Az ember nem tudja, hogy Jacob Bannon énekest vagy Ben Koller dobost nézze inkább, előbbi magából kifordult őrült, utóbbi leginkább egy hippire hasonlít, vigyorogva üti le a leüthetetlen témákat.
A legnagyobb félelem, mely szerint mennyire viselhető el ez az elmebeteg ámokfutás hosszabb távon, alaptalannak bizonyult, pont ennyi kellett. A Converge alatt egyszer sem jutott eszembe a gyomorforgató posztmetalos jelző, távol állt ez minden kamu-keménykedéstől. A pólóvásárlást a koncert sikerességétől tettem függővé, és végül csak azért nem vettem, mert nem tetszettek a minták. Másba nem tudnék belekötni.
