Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Accept – Blood Of The Nations
(Nuclear Blast)
1986-ot írunk. A kisszobámban ülök, a falon ronda, virágos tapéta, a padlószőnyeg sötétkék, valamelyik sarokban ott van rajta az a folt, ahová Fricike nyulunk odavizelt egyszer, és már soha többé nem lehet eltüntetni. Tesla lemezjátszómra pár perce tettem fel az Accept Russian Roulette-jét, amelyet egy órával ezelőtt vettem a körúti Solarisban. Piszok drága volt, 500 forint, de német nyomású! Úgy örültem neki, ahogy csak egy fiatal metálos srác örülhet egy új Accept-lemeznek a Metal Heart után, amelynek fekete barázdáit gyakorlatilag lukasra szántotta a lemezjátszótű, annyit hallgatta.
A csajomra gondoltam, aki pár hete, pont egy közös Metal Heart-hallgatás lezárásaként azt mondta, ilyen szarhoz még életében nem volt szerencséje. Pedig akkor már túl volt a Vicious Attackon („szörnyű”), a Fear Of Tomorrow-n („rettenetes”) és a Walls Of Jerichón is („hm, ebben egész jó dallamok vannak, hadd vegyek fel magamnak egy-két számot”). Igaz, a The Return…-t nem mertem neki megmutatni, mert akkor még én sem tudtam pontosan eldönteni, hogy az tényleg ilyen zene, vagy a BASF kazettám űz velem gúnyos játékot. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy a csajomnak a Talk Talk volt az egyik kedvence, egy Alphaville-lemez hozott össze minket egy iskolai őszibarack-szüreti akció után, továbbá Feargal Sharkey-t is enmagáért és nyálas szólóalbumáért szerette, The Undertones-os múltjáról mit sem tudott. Akkor egyébként még én sem, de mindenképpen rühelltem a kis köcsögöt, hiszen nem zsizsegtette a gitárt.
A Russian Roulette-től megőrültem, jó értelemben. Pedig elsőre nem tetszett, mert kicsit dallamosabb volt, mint a Metal Heart, és a gitárok sem csikorogtak olyan fémesen, mint azon, de aztán úgymond gyorsan a mindennapjaim részévé vált. Hallgattam reggel, iskolába indulás előtt, hallgattam délután, mihelyst ledobtam otthon az iskolatáskát, meg este is végigment minimum egyszer a BEAG fejhallgatómon, bömböltetve, csakis. A szombat délelőtti, anyukámmal közös zöldborsóhámozás alatt csak azért nem tettem fel, mert ilyen alkalmakkor az újabb és újabb metálszerzeményeimmel szemben ő inkább Szécsi Pál vagy Korda György dalait preferálta (sok-sok év után jöttem rá, hogy nem feltétlenül nekem volt mindig igazam).
Amikor 1989-ben az Accept új énekessel adta ki az épp aktuális albumát, már más csajom volt, én pedig végleg lezártam a zenekar aktáját. Az Acceptnek Udo az énekese, Udo nélkül nincs Accept, punktum. Aztán amikor Udo visszatért, és énekelt pár nagylemezen a 90-es évek elején, akkor már olyan régóta porosodott ez a bizonyos akta, hogy semmi késztetést nem éreztem felnyitni. (Itthon) még nem volt internet, zenét beszerezni sem volt túl egyszerű, viszont egyre több zenekar érdekelt, úgyhogy amikor 1996-ban „végleg” feloszlott az Accept, már sehogy sem érintett a hír. Arra pedig a szemöldököm sem húztam fel, amikor kiderült, 2010-ben új albumot készít a német együttes. Ugyan nem Udóval, de ismét Herman Frank gitárossal, aki utoljára a Balls To The Wallon játszott Accept-lemezen, 1983-ban (!).
Mindent értek én. Értem, hogy a régi srácok öreg rockerként is meg akarják mutatni maguknak, a közönségnek meg persze Udónak is, hogy nélküle is van élet, és van Accept. Értem, hogy ilyen előélettel, ilyen patinás zenei múlttal, ezzel a névvel nem lehet, nem szabad más zenét játszani. Azt is értem, hogy minderre még mindig van igény, nemcsak a derék konzervatív germánoknál, hanem egész Európában. Minden tiszteletem a metál műfajé, amely sok esetben olyan konokul ellenáll az időnek, mint kőszikla a tenger soha nem szűnő, bősz támadásainak. Tiszteletre méltó a metálosok kitartása, legyenek akár zenészek vagy rajongók, hogy önként vállalják öröklétüket egy karanténban, amelynek lakóit őszinte boldogsággal tölti el egy Accept-lemez megjelenése 2010-ben. Még azt sem állíthatom, hogy a Blood Of The Nations rossz lenne, hogy az új énekes (Mark Tornillo) nem tökéletes választás, hiszen a hangja kicsit más karakter, mint Udóé, viszont mégis hasonló, és a régi slágereket is minden bizonnyal kitűnően előadja majd a koncerteken. A jó öreg Wolf Hoffmann és Frank is pontosan hozzák a jól ismert, már harminc éve is dörgő Accept-riffeket, ugyanúgy megvannak a dallamos szólók, a sejtelmes kórusok, minden, ami már 1983-ban kiemelt az átlagból egy-egy Accept-lemezt.
Csak hát 1996 óta eltelt tizennégy év, az meg irtózatosan hosszú idő. Ha a Russian Roulette-től számolom, ráadásul huszonnégy, az meg már szinte kimondhatatlan. A hölgy, aki szerint az Accept mindennél rosszabb, Amerikában él, és épp most vált el a férjétől. Rég nincs meg a Teslám, a BEAG fejhallgatóról nem is beszélve, zöldborsót vagy húsz éve nem pucoltam, a kisszoba és a kék padlószőnyeg már csak emlék, anyukámmal meg maximum magamban beszélgethetek. Nem hiányzik az Accept, legalábbis maga a zene semmiképpen, főleg ebben a felújított formájában. Azok az idők viszont, amelyekre most váratlanul emlékeztetett huszonnégy év után, feltétlenül. Jó lenne, ha megint 1986-ot írnánk.
