Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Iron Maiden – The Final Frontier
(EMI)
Remélem, hozzám hasonlóan sokan utálják azokat a lemezkritikákat, amelyekben a szerző egyenként végigmegy a dalokon, és lelkesen sorolja, hogy melyik szóló jó, hol van király dallam, és hol üt rafináltan a dobos. Következzék tehát az új Iron Maiden-album, dalonként. Bosszantó lemezről bosszantó kritika!
1. Satellite 15... The Final Frontier. A dal két részből áll. Az első fele gyakorlatilag értékelhetetlen, bár ha azt nézem, hogy egy 76 perces Grandiózus Alkotás felvezetője, akár tekinthetnék tisztelettel is erre a 4 percre. De nem tekintek. Törzsiszerű dobolás, Iron Maidentől szokatlan zajok, Dickinson hallhatóan nem érzi jól magát. A pergő pocsékul szól, de elképzelhető, hogy ez a koncepció része (valami sci-fi izé lehet a lemezborító és a dalcím alapján). Aztán végre megérkezik egy kellemes Iron Maiden-riff, Dickinson rögtön magára talál az ismerős környezetben, és hálából egész jó verzedallamokat énekel. Következik viszont a The Final Frontier ismételgetése refrén gyanánt, és minden komfortérzetem elillan, amit a dallamos szóló sem tud visszahozni. Arra gondolok, hogy valaha az Invadersszel, vagy éppen az Aces High-jal kezdődött egy Maiden-lemez, és nyugtalanul várom a folytatást.
2. El Dorado. Feltűnik a jó öreg galoppritmus, a Maiden egyik védjegye. Kár, hogy egy másik (sokáig) védjegy, a jó énekdallam és refrén ezúttal is hiányzik. A sok gitáros, van ugyebár három is, plusz Steve Harris, jól eltémázgat, de ettől még arra gondolok, hogy valaha a Revelations, vagy éppen a Wasted Years volt egy Maiden-lemez második dala, és még nyugtalanabb vagyok a folytatást illetően.
3. Mother of Mercy. Az elején lírai húrokat pengetünk, s kiderül, hogy Dickinson azért még képes emlékezetes dallamokra, feltéve, ha írnak neki. Sajnos itt is csak a verzéhez írtak. A refrénnél viszont újabb általános érvényű megállapítást tehetünk: Dickinson a magas hangokkal többször inkább birkózik, semmint uralja őket. Ettől aztán a Mother of Mercy többszöri ismételgetése idegesítővé válik, pedig valószínűleg nagy ívűnek szánták. Újabb számon vagyunk túl, és még semmi sem történt. Ajjaj.
4. Coming Home. Még inkább líraiak a húrok, Dickinson szépen énekel. Mintha itt a magas hangok is jobban feküdnének neki, és a refrén is tart valahonnan valahová, mindettől aztán viszonylag szerethetővé válik a dal. Megjegyzem, egyik klasszikus lemezre sem férne fel tölteléknek. Kellemes a gitárszóló.
5. The Alchemist. Speed metal, ez az, gyerünk-gyerünk! Többször meghallgatva a lemezt, itt kristályosodik ki teljes egészében a The Final Frontier legnagyobb hibája: sokat bütyköltek vele, ebben biztos vagyok, lehet, hogy évekig készültek a dalok, nem arról szól tehát a történet, hogy a nagymenők odadobtak egy újabb koncot a rajongóknak, aztán majd végigjárják a világot a régi slágereikkel, azokkal úgysem lehet tévedni. Van ebben a lemezben szív, csak az erő hiányzik, és a megmutatni vágyás. Az Iron Maidennek igazából nincs mit bizonyítania, mindenki tudja és elismeri, hogy a legnagyobbak között a helye. Emiatt nem sikerült ez a lemez sem. Ja, közben a végére értek a speedelésnek.
6. Isle of Avalon. A címhez illő módon sejtelmes-borongós kezdésből bontakozik ki a szám, amúgy The Number of the Beast-módra. Ennyiben aztán ki is merül a hasonlóság. Hosszú, majdnem 10 perces, és a legnagyobb jóindulattal is csak annyit lehet mondani róla, hogy lapos. Harrisék valószínűleg kulcsdalnak gondolták, de messze nem az.
7. Starblind. Egy újabb eposz, ezúttal 8 percben. Az általános probléma, amellyel a The Final Frontier küszködik – elfogadható verze, jellegtelen refrén – itt is fájóan feltűnő. Érdekes, hogy egy másik nagy öreg, a Heaven And Hell tavalyi lemeze is hasonló kórságban szenved, úgy látszik, nem olyan könnyű normális refréneket írni.
8. The Talisman. 9 perces galopp. Ennek ellenére hallgatható, köszönhetően a végre épkézláb refrénnek. Sőt, a középrész nagy ívű dallama, majd az abból kifejlődő gitárszóló is rendben van. Viszont ha a hátralévő kettőből még egy dal líraian indul, levonok „fél csillagot”.
9. The Man Who Would Be King. Levontam. Újabb 8 és fél perces monstrum. Nem véletlenül nézegetem most már folyamatosan a dalhosszakat, nekem is egyre kínosabb ez az egész. Ha belegondolok, hogy a The Number Of The Beasten egy szám ment 7 perc fölé, és annak Hallowed Be Thy Name a címe… Tudom, ne gondoljak bele, főleg mert az újkori Maidennél ez már trend. A baj az, hogy hiába a 8-9 perc, semmivel sem történik több a dalokban, mint a The Trooperben.
10. When the Wild Wind Blows. A győztes idő: 11 perc 7 másodperc. Lírai a kezdés, de azért sem vonok le újabb fél csillagot, engem nem lehet provokálni. Bár ezek az olcsó, folkos mesedallamok azért próbára teszik a türelmem. Arra gondolok, hogy valaha a Rime…-mal, vagy éppen a To Tame a Landdel fejeződött be egy Maiden-lemez, viszont megnyugtat, hogy legalább vége a feszengésnek. A The Final Frontier pont annyival rosszabb az új Acceptnél, hogy semmiféle kellemes nosztalgiaérzést nem képes előcsalogatni. Helyette csak erős vágy támad meghallgatni gyorsan a The Number Of The Beastet vagy a Piece Of Mindot, hogy kimossa a fülekből ezt az összességében lehangoló semmit.
